Évszázadok óta minden idők leggonoszabb nemes asszonyaként tartják számon, aki méltó helyet foglal el az antikrisztusok arcképcsarnokában. A történelemkönyvek lapjain női Drakulaként, vagy Drakula menyasszonyaként is emlegetik, akinek, ha fele ennyi bűne lett volna, akkor is a pokol legmélyebb bugyrában végzi, valahol Júdás és Lucifer előtt eggyel. A boszorkánysággal, vérvedeléssel, fiatal szüzek és gyereklányok hobbiszerű gyilkolászásával vádolt grófnő egy igazi démonikus figura, akinek legendája az emberi gonoszság egyik legdöbbenetesebb története. A legenda szerint a grófnő olyannyira rettegett az öregedéstől, hogy összetörette tükreit, és egy gonosz boszorkány segítségével kitanulta az örök fiatalság titkát, és a szépség konzerválásának okkult tudományát. Mindennek azonban ára volt, hiszen a bőrfeszesítő,  ráncfeltöltő és narancsbőrűző főzethez szűz lányok vérére volt szükség, ezért a grófnő pincéjében nagyüzemben zajlott a szüzek lecsapolása és kizsigerelése. Legalábbis a legenda szerint. Azonban, mint tudjuk, az esetek többségében, a legenda sokkal érdekesebb, mint a valóság. Juraj Jakubisko, szlovák filmrendező Báthory című filmje egyszerre meséli el a Báthory Erzsébet grófnő alakja köré fonódott legendát, és a legenda mögött megbúvó igazságot. Minden idők legdrágább közép-európai szuperprodukciója rehabilitálja a grófnőt, és fölmenti őt az évszázados véres vádak alól.

Báthory Erzsébetet (1560 – 1614), Nádasdy Ferenc, a Fekete Bégként is emlegetett híres-hírhedt törökverő feleségét, az egykori Magyarország legvagyonosabb asszonyát, Thurzó György nádor, a már említett vádakkal, 1610-ben, egy hatalmas boszorkány- kirakatper keretében elítélte, és a csejtei várba falaztatta. Thurzó György számára a boszorkánykodás vádja leginkább csak ürügy volt a grófnő hatalmas vagyonának megszerzésére. A Báthory című film mindezt úgy interpretálja, hogy Thurzó György nem csupán a vagyonra, hanem Nádasdy Ferenc örökifjú özvegyének, Erzsébetnek a kezére is pályázott, de minden egyes próbálkozása durva visszautasítással ért véget. A filmnek ebből a szempontból létezik egy olyan feminista olvasata, hogy milyen szemétségekre képes egy reménytelenül szerelmes férfi, aki soha nem kaphatja meg a kiszemelt nőt. Jakubisko Báthory Erzsébete egy kő kemény nő, aki a film 138 perce során végigjárja az asszonyi és anyai szenvedés minden egyes stációját. Például férje erőszakos behatolása miatt a szülés előtt nem sokkal elvetél, majd férjét is elveszíti, később szerelme, a híres feső, Caravaggio is elhagyja,  eztán kedves szolgája, a javasasszony Darvulia, Erzsébet életének megmentője is távozik az élők sorából, eztán összeesküvés áldozata lesz, megvádolják boszorkánysággal, egy koncepciós perben ártatlanul elítélik, bezárják a csejtei vár börtönébe, és elszakítják tőle egyetlen és szeretett fiát, Pált, akit rá akarnak bírni, hogy tagadja meg anyját. Erzsébet mindezen csapások ellenére, nem tagadja meg hitét, így nyerve minden játszmát, ártatlan hősként hal meg. A film megható zárójelenete egészen döbbenetes, melyben az idős és megtört Erzsébet úgy fohászkodik Istenéhez, mint a halálát váró Krisztus a kereszten. Erzsébet halálát egy misztikus elragadtatásként ábrázolja a film, mely pogány, boszorkányos jellege ellenére, szenthez méltó halál, melyben ott van az üdvösség ígérete.

A képlet persze nem ilyen egyszerű, ugyanis nem csupán arról van szó, hogy itt van ez a szegény Báthory Erzsébet, akit ártatlanul meghurcoltak, és tönkretettek, miközben ő makulátlanul tiszta volt, mint a szűz fehér hó. A filmben nem egy angyai, sápadt arcú, kisírt szemű Immaculata téblábol imára kulcsolt kézzel egyik kápolnából a másikba, keseregve az emberiség bűnei fölött érzett bánatában. A kép ennél sokkal komplexebb és árnyaltabb. A grófnő itt-ott elkövet kisebb- nagyobb vétségeket, és a film végéig nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy valóban bűnös, vagy áldozat a mi Erzsébetünk. Az összetettség nem csak a grófnő alakjának megjelenítésére, hanem a film egészére igaz. E cseh-szlovák-brit-magyar-amerikai kooprodukció (már ez önmagában véve összetett- sic!) egyszerre gyönyörű szép, romantikus, rémisztő, misztikus, bizarr, gyötrelmes és gusztustalan. A film műfaját éppen ezért nem túl egyszerű meghatározni, mert azon belül, hogy történelmi film, számos címke szóba jöhet, amit a Báthory plakátjára képzeletben ráragaszthatunk, mint például: romantikus film, horror, thriller, kalandfilm, dráma. És, hogy még egy lapáttal rátegyünk bonyolult dolgainkra, a humor is szóba kerül a film kapcsán, de azért vígjátéknak semmiképp nem nevezném. A már említett kettős látásmód mindvégig jellemző a filmre, ami nagyon ügyesen feszültséget generál a nézőben, aki nem tudja eldönteni, hogy ki a jó, és ki a gonosz, mi az igazság, és mi a hamisság, mi a valóság, és mi az álom. Ahogy haladunk előre a történetben, a jólnevelt történelmi film fokozatosan egyre szürreálisabbá válik, és a film közepe felé, egyes jelenetek drogos víziók hatását keltik. Báthory Erzsébet nagy őrülésjeleneteinél időnként azt hittem, hogy egy Greenaway filmet látok a mozivásznon. A film brechti, elidegenítő gesztusai azonban elűzik Greenawayt, és újból Juraj Jakubisko történelmi tablójának szemlélői leszünk. A Báthory olyan, mint egy élénk színekkel kifestett, és erős kontúrokkal megrajzolt, meglevenedett történelmi atlasz. Ez a történelmi atlasz a hivatalos tananyag mellett tartalmazza azokat a pikáns és érdekes részleteket, és mellékes információkat, amiket előszeretettel spórolnak ki a történelemtankönyvekből. Gondolok arra, hogy a filmből kiderül, hogy akkoriban mi volt rádió, ipod, ingyen wifi, görkorcsolya, snowboard, wellness és stylist helyett. A film mindehhez mérten komoly és széleskörű motívum- és szimbólumkinccsel rendelkezik, ilyen például a velencei kék rózsa, vagy a fagarott király sakkfigura, stb., melyek időről-időre visszatérnek. A Báthory nagy erénye, hogy a nagy összefügéseket a kicsi, apró részletekre való ráfókuszálással világítja meg, és ezek adják általában a kulcsot a titkokhoz és a rejtélyekhez. A Báthoryban emelett a monumentalitás is jelen van, például a nagy csatajelenetekben, vagy a tömeges kínzójelenetekben, vagy a film legpompázatosabb színében, a bécsi operabemutatóban.

Hiába a nagy költségvetés, a monumentalitás, a történelmi hitelesség, a részletes kidolgozás, és a látvány, az egész film egy lyukas garast sem érne, a Báthory Erzsébetet játszó Anna Friel szépsége, tökékeny bája, de legfőképp drámai és hiteles alakítása nélkül. Egészen döbbenetes az a finom, és nem eltúlzott játék, amivel rendezői parancsra hol megszépíti, hol megcsúnyítja Erzsébetet. Ebben azonban nem csupán az ő színészi munkája van benne, hanem Patkós Júlia jelmeztervezői, és a tehetséges és kreatív designer és stylist csapaté, akik mesés ruha- és hajkölteményekkel járultak hozzá a film sikeréhez.

Összességében, Jakubiskónak csak megköszönni tudom, hogy a szlovákokról végre nem csak a főnyelvész, kohógyári munkásból lett államfő, magyargyűlölő hőzöngése fog eszembe jutni, hanem az, hogy a szlovákok tudnak ilyen zseniális filmet készíteni. Azonban az nagyon jellemző, hogy a Báthoryt azért nem jelölték Oscarra, mert a szlovákoknak nem volt elég nemzeti alkotás. Hát, úgy kell nekik! Mi azért mindenesetre örüljünk ennek a magyar törénelmi témájú filmnek, amiben végre nem hazudnak a magyar történelemről.

Akinek van gyomra, vevő a történelmi témákra, a romantikát sem veti meg, és akinél belefér némi giccs, és parasztvakítás, és nem túlságosan földhözragadt, és a vallási témáktól sincs rosszul, és szeret szép embereket a mozivásznon látni, annak biztos befutó a Báthory. Nekem egyértelműen 10/10-es!

A legújabb sci-fi szenzáció, a Moon című film, pont olyan szomorú, mint Lajka kutya sorsa, ha nem sokkal szomorúbb. Az ifú zseni, Duncan Jones, a film rendezője és társforgatókönyv- írója – mellesleg nem akárki, hanem a nagy David Bowie kicsi fia –  egy egyedülálló magányfilmet alkotott, melyben Sam Bell, a Holdon 3- éves szolgálatát töltő asztronauta passióját meséli el. A Moon egy komplex alkotás, mely azon kívül, hogy végtelenül bizarr, misztikus, és mélységesen elkeserítő, ráadásul még gusztustalan is. Az biztos, hogy nem egy könnyed másfél óra, sőt, elérzékenyülés, és keserű könnyek nélkül talán lehetetlen végignézni. A Moon tökéletesen kimeríti a felkavaró fogalmát, mind lelki, mind biológiai értelemben. Az eddig elmondottaktól függetlenül, bátran merem ajánlani mindenkinek, mert azt garantálhatom, hogy a Moon egy katartikus és felejthetetlen élmény.

Mégis mitől fog a Moon kötelező tananyaggá, és kultuszfilmmé válni? Egészen biztos, hogy nem a technikai bravúrjaiért, és a 3D-csúcstechnikáért fogjuk szeretni,  mert egy borzasztóan alacsony költségvetésű filmről van szó, ami meg is látszik rajta. A filmben a holdbéli táj inkább csak jelzésértékű, csak keretül szolgál a valódi tartalomnak, mely a szkafanderen innen, és nem a szkafanderen túl keresendő. A ma már kissé gagyinak számító technika fölött stílszerűen fénysebességgel át kell siklanunk, és az etikai, és morális problémákra kell koncentrálnunk. Ezek a dilemmák, például a sci-fi irodalomban tájékozottak számára vészesen ismerősek lehetnek, a sci-fi koronázatlan királyának, Asimovnak a robotnovelláiból, melyekben ember és robot kapcsolatát boncolgatja. A Moon alkotói nagyon izgalmasan dolgozták föl az ember – mesterséges intelligencia viszonyt, ugyanis magányos asztronautánk, Sam Bell egyetlen társa 3 éven át az űrhajón egy Gerty nevű, kevésbé humanoid robot, aki tud beszélni, és ezen felül emotikonokkal kommunikál. Gerty egyszerre Sam orvosa, ápolója, házi pszichológusa, asszisztense, komornyikja, pincére, szakácsa, gyóntatója, tanácsadója, barátja, testőre: ő felel azért, hogy Samnek semmi baja ne essen az űrben. Hiába bizonygatja Sam, hogy az embert az különbözteti meg a robottól, hogy képes lázadni a saját sorsa ellen, mert az embert nem programozzák, és szabad akarattal rendelkezik, Gerty a döntő pillanatban, Sam érdekében, képes felülírni a saját programját, és szembemenni azzal, amire tervezték.

A magány, a reménytelen kitaszítottság, és a külvilágtól való elzártság kapcsán egyből adja magát a Robinson-párhuzam: az űrállomás a lakatlan sziget, Sam maga Robinson Crusoe, Gerty pedig az ő Pénteke. Azonban nem olyan egyszerű az élet, hogy a Moont egy modernizált, tadományos fantasztikus környezetbe helyezett Robinson-remake- ként elintézhessük, mert egyszercsak beüt a krach, és magányos hősünk egy szerencsétlen baleset folytán találkozik 3 évvel fiatalabb önmagával. A Robinson-epizód hirtelen megszakad, és máris egy Gólyakalifa-típusú történetbe csöppenünk. Vagy említhetnénk Dorian Gray történetét, vagy a filmek világán belül maradva, attól függetlenül, hogy nagyon más világ, Kieslowski Veronika kettős élete című filmjére is erősen hajaz a Moon története. Miután a két Sam lejátssza a kis meccsét, mely az identitás körül forog, rájönnek, hogy nem járnak jól, ha a Hegylakó-technikát alkalmazva kijelentik, hogy „csak egy maradhat”. Fölismerik, hogy egymás gyilkolászása helyett, jobb, ha békésen elping-pongozgatnak, és megfejtik, hogy mi a túróért vannak ők ketten, és nem egyen. A Moon tehát egy idő után egy izgalmas, és misztikus krimiként kezd el viselkedni, és a feszültség a tetőpontjára hág. Szerencsére, a Moon alkotói, sem minket, sem hősünket?, hőseinket sem hagyják szarban, és kiderül az igazság. Azonban ez az igazság sajnos a nem megváltó fajta, hanem a gyötrelmes, és mindennél kíméletlenebb igazság, mely képes az embert elpusztítani. Kiderül, hogy Sam Bell élete egy hatalmas hazugság, és minden, amiben eddig hitt, és ami éltette őt, mind illúzió. A Moon egyik legsúlyosabb, és egyben kulcsmondata a következő: „… hazudnak nekünk. Folyamatosan hazudtak nekünk az elejétől fogva.” És ezen a ponton jöhet a következő filmes párhuzam: az egyik korai, hatalmas Jim Carrey-alakítás, a Truman Burbank-show, amire gondolom senki sem emlékszik. A TB-show témája, a Moonhoz hasonlóan szintén az élethazugság, és a két film végkifejlete kísértetiesen hasonlít egymásra.

A magányos asztronautát, akarom mondani, asztronautákat alakító Sam Rockwell, e film kapcsán, egészen biztosan, végre a megfelelő helyre kerül a hollywoodi színészek pantheonjában. Ráadásul, egyszerre két karaktert alakít, egy kő kemény, és önfejű, zöldfülő macsót, és az ő ellenpólusaként egy lelkileg és fizikailag hanyatló, bölcs, és naponta éveket öregedő Sam Bellt, aki röpke másfél óra alatt az emberi szenvedés minden egyes stációját végigjárja, és, amikor végre pokoljárása véget érhetne, egy krisztusi gesztussal odaadja az életét másokért, és a menekülés helyett, önként választja a halált. Szóval ezek után Mel Gibson földughatja magának a passióját, mert ha valami durva, akkor a Moon az, és pont azért, mert nem akar bombasztikus lenni, és nem tol semmit a néző arcába, nem akar több lenni önmagánál. Az ilyet mindig illik megköszönni al alkotóknak. S. R. sokszínű, intelligens alakítása feledteti a zavaró tényezőket, és a hibákat, mint a film elején lévő romantikus, és túlságosan klisés jelenetek, vagy a hatásvadász zene.

Összefoglalva csak annyit, hogy a kis Bowie-fiú nagyon elkapott ebben a filmben valamit. Nem hiába mondják: a vér nem válik vízzé.