Dunajcsik Mátyás a kortárs fiatal irodalom egyik legsokoldalúbb egyénisége.  A vele készült interjú első részében többek között, pályája kezdetéről, annak fontosabb állomásairól, jövőbeli terveiről, és az irodalom iránti szenvedélyes szeretetétől kérdeztük. Most  kortárs irodalom jelenlegi helyzetéről és magáról a szakmáról beszélgettünk.

2005, Pécs, Jávorka Ágnessel - fotó: Benedek Hajnal

Megy a sírás, az elkeseredettség, a kiábrándultság, a cinizmus és a szarkazmus az országban. Mindenki panaszkodik, felülről nyomatják a gyűlöletbeszédet, mi meg állandóan stresszelünk, aggódunk, idegeskedünk… de hadd ne énekeljem tovább az unalomig ismert pesszimista szólamot. Az Alternatíva stábja gondolt egy nagyot, és úgy döntött: megpróbál ezzel az attitűddel szembeszállni, és a maga módszereivel, lehetőségeihez mérten megpróbál reményt adni a kedves olvasóknak legújabb, nagyszabású projektjével. A projekt lényege, hogy fölkeressük a Magyarországon élő, különleges, 30 év alatti fiatalokat, akik a maguk területén, szakmájában kiemelkedő sikereket értek el – már nagyon fiatalon.

Az ő példájukon keresztül szeretnénk bemutatni hónapokon keresztül, hogy kitartással, szorgalommal, kemény munkával, tehetséggel, kreativitással igenis van lehetőség ebben az országban, a mai fiatalságban, és huszonévesen is bármit el lehet érni. Sorozatunkban nem tiszavirág-életű, a média által ideig-óráig felkapott áltehetségekre, vagy nagyszájú látszathősökre, és nem hamis bálványokra, és unalmas celebekre vagyunk kíváncsiak, hanem olyan fiatalokra, akiknek élete és munkája példaértékű lehet a mai fiatalok, sőt, az országban mindenki számára. A cél az, hogy megmutassuk, hogy a “nincs remény”, és az “el lehet menni” retorika ideje lejárt. Sorozatunk negyedik részének második felét olvashatjátok.

Gyakorló kritikusként, és a magyar irodalmi közbeszéd aktív alakítójaként, hogy látod a magyar irodalmi- és kulturális sajtó helyzetét?

A kulturális sajtónak ott kéne a legerősebbnek lennie, ahol olyan emberekhez is eljut, akiknek nem ez a szakterülete. Ma Magyarországon hatalmas probléma, hogy túl nagy folyóiratkultúrával rendelkezünk, viszont ezeket a folyóiratokat többnyire csak szakmabeliek olvassák. A kritikaírás értelmét majdhogynem csak a Magyar Narancsban látom, mert ez az egyetlen fórum, ahol az irodalomról szóló véleményem eljut a nem szakmabeliekhez is. A közmédiákban gyakorlatilag semmilyen reprezentációja nincs a kortárs irodalomnak, vagy csak nagyon-nagyon ritkán. A Revizor Online-nak jók a cikkei, de az egy nagyon specifikus portál, hiszen ott csak és kizárólag kritikát közölnek. Fontos lenne, hogy legyen egy igazán jól és professzionálisan működő kulturális portálunk, hírekkel, interjúkkal, beszámolókkal, kritikákkal, stb. Ha csak könyves szinten lenne egy ilyen, már az is iszonyú jó lenne, mert ami most van, az elég rosszul működik.

És a magyar folyóiratok, és irodalmi orgánumok egyre csak szaporodnak…

Valahol ezt káros folyamatnak tartom, mert az nagyon-nagyon nem jó, hogy úgy születik és létezik egy csomó, speciálisan irodalmi folyóirat, hogy eközben az általános sajtóban, a nagy médiában gyakorlatilag minimális teret kap a kultúra. Ennek egészségesen úgy kellene működnie, hogy azt az alkotói, tudásbeli potenciált, ami most a különböző, kis példányszámban megjelenő, kis közönséget kiszolgáló folyóiratokban szétaprózódik, a nagy médiának kéne fölszívnia, hogy színvonalas, mindenki számára elérhető kulturális cikkek és műsorok szülessenek.

Ha kinyitod a Népszabadságot, esetleg van benne egy vers, de ez nagyon kevés, és a kritika is kevés benne. Mindegyik nagy napilapnak kellene egy olyan hétvégi, kulturális, vagy csak irodalmi melléklet, mint amilyen az angol, a francia, vagy a német lapoknak van. Nem Margócsy Istvánnak, vagy azoknak írjuk a regényeinket, és a kritikáinkat, akik a szakma csúcsán vannak, hanem azoknak, akik egyébként nem ezzel foglalkoznak, de szeretnének irodalmat olvasni, szeretnék tudni, hogy mit olvassanak, mi az, ami fontos, és miért az. De hogy jót is mondjak, az újabb alapítású lapok közül ott van például a Műút, ami egy nagyon szép példája annak, hogy hogyan lehet igazán gusztusosan, jól megcsinálni egy irodalmi folyóiratot.

Kalligram 2006/7-8. szám - fotó: Benedek Hajnal

Hogy lehetne áthidalni az irodalmi lapok szűk szakmaisága, és mondjuk a Könyvesblog közti szakadékot?

Nem szabad elvárnunk, és nem szabad abban reménykednünk, hogy igazán széles társadalmi érdeklődés lesz az irodalom iránt, mert ez soha nem volt így. Az előző rendszerben hatalmas állami pénzbefektetéssel, mesterségesen nagyon fontossá tették az irodalmat. Ezekben az időkben az emberek olvastak, mert volt rá idejük, és a polgári kultúrához való tartozásukat ezen keresztül tudták a leginkább megélni, demonstrálni. Ezt a kort nem kell, és nem is lehet visszahoznunk. Valóban van egy egészségtelen magára zárultsága ennek a szférának, amit csak úgy lehetne megoldani, hogy valamilyen módon, akár állami szabályozással, vonzóvá kéne tenni az irodalmat a magánszponzorok számára is, például a filmtörvény mintájára. Mert  ha az irodalmi szféra csak és kizárólag állami pénzekből tartja fönn magát, az hosszú távon elhülyüléshez vezet, ráadásul nagyon-nagyon sokan vagyunk a húsosfazék körül. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az állam részéről elképesztő energiákat kellene fektetni az oktatásba, és az irodalom promóciójába. És nem feltétlenül csak a pénzről van szó, hanem szándékra, megfelelő szabályozásra, és stratégiára volna szükség. Jelenleg Magyarországon nincs állami stratégia arra, hogy hogyan juttassuk el a kortárs magyar irodalom nagyon-nagyon jó minőségű teljesítményeit a magyar olvasókhoz.

Vannak különböző apróbb próbálkozások, de ezek nem elég hatékonyak. Például Belgiumban külön kormányzati ügynökség működik ezzel, például hogy kortárs írókat vigyenek el a középiskolákba. Ezt nálunk jelenleg az írószervezetek, például a JAK (József Attila Kör – a szerk.) csinálja, de szerintem ezeket a feladatokat nem feltétlenül egy szépírókat tömörítő érdekvédelmi szervezetnek kellene elvégeznie. Már csak azért is, mert ehhez nem csupán szépírói tehetségre, hanem komoly szervezői kapacitásra, és pedagógiai érzékre van szükség. Ezzel párhuzamosan az oktatásnak is rá kellene nevelnie a diákokat a kortárs szövegek olvasására. Ha ma az utca emberének odaadsz egy kortárs verset, nagy eséllyel azt fogja mondani rá, hogy „mi ez a hülyeség”. És ez nem csak az ő, hanem az oktatási rendszer hibája is, mert az irodalomtörténet-oktatás megáll Radnóti Miklósnál. Az átlagember pedig ennek megfelelően ha verset akar olvasni, akkor Radnóti Miklóst veszi le a polcról, ami nagyon szép és jó, csak közben meg micsoda elképesztő dolgokról marad le!

A televízióban valóban maximum Radnótival, és a Nyugattal foglalkozó műsorokkal találkozunk.

Mostanában tapasztalható egy őrületes nosztalgia az iránt a kor iránt, ami egy csomó szempontból félreértéseken alapul. Ma szeretünk úgy visszatekinteni arra a korra, mintha az lett volna a magyar kulturális élet, holott a Nyugat annak idején bozótharcosok összeesküvése volt, akik a szélesebb magyar társadalom legmélyebb megvetése, és melldöngető utálata mellett, erősen küzdöttek azért, hogy behozzák a magyar kultúrába a nyugat szellemi innovációit. Ráadásul elképesztően alacsony példányszámban jelentek meg, és elképesztően kevés olvasójuk volt. Jelenleg él egy nagyon furcsa kultúraeszmény, ami egy csomó szempontból összemosódik, például a 30-as évek Horty-korszakának nosztalgiájával. Persze az a kor is sokkal bonyolultabb volt annál, mint amilyennek mi ma elképzeljük. Minden nagyon gyorsan, és könnyen misztifikálódik.

Meglátásom szerint, a misztifikáció a közelmúltban született dolgokkal kapcsolatban is jelen van. Gondolok itt most az általatok, 2005 és 2009 közt üzemeltetett online költészeti műhelyre, és versblogra, a Telepre.

Sokan tévesen azt hiszik, hogy a Telep a jövő költőgenerációjának a Guttenberg- galaxis leváltására történt összeesküvése. Ez úgy hülyeség, ahogy van, mert akik a Telep csoportot alapították, mindig is szügyig gázoltak, és gázolnak most is a nyomtatott irodalmi sajtóban, folyóiratokban jelentek és jelennek meg verseik, és a köteteiket is nyomtatott formában adják ki. Amiben valóban forradalmi volt a Telep, az pusztán az irodalmi önszerveződésnek egy olyan formája, ami korábban ismeretlen volt az irodalmi közvélemény számára. Ez pedig az, hogy nem egy kávéház, szerkesztőség, iskola volt az, ami a működésének kereteket adott, hanem egy blog.

A másik újdonság az volt benne, hogy a Telep blog által kialakult egy deklaráltan egymásra figyelő, egymáshoz valamilyen szinten tartozó, bár poétikailag nem azonos platformon álló emberekből álló közösség. Mindez hihetetlenül szokatlan volt az irodalmi közvélemény számára, ezért mindenki azt gondolta, hogy mi egy maffiaszerű irodalmi véd- és dacszövetséget alkotunk, ami a többiek ellen van, holott nekünk nem volt semmiféle ellenségképünk. Voltak olyan szerzők, akiket nem tartottunk számunkra követhető poétikai példáknak, de semmiféle leváltási szándék nem volt, és most sincs bennünk. De úgy néz ki, hogy az egymás fúrására, és egymás ellehetetlenítésére szakosodott magyar irodalmi közélet számára teljesen feldolgozhatatlan sokk volt az, hogy egy csoportot kölcsönös tisztelet és szeretet fogjon össze.

Borbély Szilárd írja a blog lezárásaként megjelent Telep antológia utószavában, hogy a Telep csoporton belül a kizáró versengés helyett a vetélkedő szolidaritás attitűdje érvényesül.

Pontosan erről van szó. Rengeteg vitát, és problémát okozott az is, hogy a Telepnek számos olyan tagja van, akik nem pusztán költők, hanem nagyon komoly kritikai képzettséggel, és olyan igénnyel rendelkeznek, hogy időnként a többiek teljesítményéről írásos, érvelő, elemző formában gondolkodjanak el. Ez régebben is így volt, hiszen minden irodalmi generációnak, és csoportosulásnak ki kell termelnie a saját kritikai recepcióját, azt az értelmezési teret, amiben működni tud. Például, a Telepet megelőző Sárkányfű-generációnak (Karafiáth Orsolya, Harcos Bálint, Király Levente, Cserna-Szabó András, Czifrik Balázs – a szerk.) az volt az egyik legnagyobb problémája, hogy körülöttük nem alakult ki egy ilyen jellegű kritikai munka a szépírói teljesítmények mellett. Az is egy őrületes félreértés, amikor azzal vádolnak bennünket, hogy alig bírunk kimászni egymás seggéből, mert amikor egy ember megjelentet egy kritikát, az nem jelenti azt, hogy az adott műről más már semmit nem írhat. Ráadásul, ha a kritikus közelebbről ismeri annak az embernek a munkáját, a szakmai fejlődését, és a személyiségét, esetenként fölmerülhetnek olyan izgalmas szempontok, amiket egy külső szemlélő esetleg nem lát meg.

2003, egy genfi konferencián - fotó: Dunajcsik Péter Maxigas

A Telepről értekezők gyakran nektek mennek a „belterj” miatt.

Ez egy olyan fogalma a magyar közéletnek, amit lehet szidni, de kiküszöbölni nem, mert a magyar irodalmár mindig több lábon áll, ráadásul túl kevesen vagyunk, kicsi ez a szféra. Nagyon szép lenne, ha lehetne találni harminc olyan független irodalmárt ebben az országban, aki nem szerkesztője se folyóiratnak, se szépirodalmi kiadónak, nem tanít sehol, sehova nem szervez programokat, nem rokona és ismerőse senkinek, ugyanakkor egészében átlátja a kortárs magyar irodalmi élet teljes színterét, plusz el is tudja tartani a magyar társadalom. Nem hogy harminc, de egy ilyen ember sincs ebben az országban. Ezért van az, hogy, amikor összeáll egy díjat, vagy egy irodalmi ösztöndíjat odaítélő kuratórium, akik benne vannak, azok bizony folyóiratszerkesztők, kiadók munkatársai, tanárok, stb. Rengeteg ilyen összefonódás van, ami persze nem jelenti azt, hogy ne kellene folyamatosan az ellen küzdeni, hogy a döntések személyes szimpátiák és ne szakmai szempontok mentén történjenek.

A belterjességhez hasonlóan, a Teleppel kapcsán gyakran dobálóznak a paradigmaváltás fogalmával is.

Nagyon régi beidegződés, hogy minden tudományos és kulturális terület forradalmakon keresztül fejlődik, tehát időről-időre mindig jön egy generáció, amelyik meggyilkolja az apákat, és jön az új. Ez a huszonegyedik században már nem így működik, mert ma már nincs olyan, hogy „magyar költészet”, hanem csak magyar költészetek vannak. Ez azt jelenti, hogy a rengeteg paradigma jelenléte miatt a magyar költészetben, nem lehetséges paradigmaváltás abban a formában, mint, ahogy azt az iskolában tanultuk, hogy például lejárt a klasszicizmus ideje, és fölváltotta a romantika. Ami persze, ha az ember kicsit jobban beleássa magát az irodalomtörténetbe, szintén nem ilyen egyszerűen történt. De lehet, hogy kétszáz év múlva azt fogjuk mondani, hogy ez a mostani volt a pluralizmus stíluskorszaka, utána jött a nem tudom micsoda, ami lehet, hogy megint egységes lesz.

Visszacsatolva a jelenhez, a pár hete lezajlott országgyűlési választásokon több író is elindult az LMP színeiben. Mit gondolsz erről a tendenciáról, hogy vélekedsz irodalom és politika viszonyáról?

Vári Gyurit például nagyon tisztelem, amiért belevágott ebbe az egészbe. Kicsivel a rendszerváltás előtt, a Balassa Péter-féle kör – akiknek a nevéhez a prózafordulatot szoktuk kötni – a „három T „rendszere, és a föntről, ideológiailag nagyon erősen meghatározott irodalompolitika ellenében, az irodalom függetlensége mellett tett hitet. Ez annak idején forradalmi jelentőségű dolog volt a szakmán belül: hogy politikamentesen, csak a szöveggel foglalkoztak, ami nagyon jól működött. Ugyanakkor az irodalmi élet akkori vezető személyiségei a rendszerváltás után elfelejtették a közönség számára újra feltalálni a kortárs magyar irodalmat és annak intézményrendszerét.

Ennek következtében ma gyakorlatilag egy külön világot alkot a kortárs irodalmi színtér, ami alig áll párbeszédben a szélesebb magyar társadalommal, többek között azért is, mert az író, amint megnyilvánul társadalmi, és politikai kérdésekben, rögtön diszkvalifikálódik azáltal, hogy bármilyen módon belefolyt a „csúnya” politikába. Ezért van az, hogy minden író fél a közéleti szerepvállalástól, mert tart attól, hogy onnantól kezdve, mint írót, nem fogják komolyan venni. Ennek valahogyan véget kellene vetni, és erre vannak is pozitív tendenciák.

2005, Bardroom felolvasóest - fotó: Elekes Dóra

Komoly problémát jelent a hazai irodalmi életben az is, hogy a teljes irodalmi színtér gyönyörűen lekottázható jobb és bal oldalra.

Az irodalmi szférának egy döbbenetesen nagy hendikeppje, hogy ma Magyarországon nem egy, hanem két irodalmi színtér van, és a kettő közt alig-alig van valamiféle kommunikáció. Mindkét oldal hibás abban, hogy két, különböző intézményrendszerről, infrastruktúráról van szó, díjakkal, folyóiratokkal, irodalmi rendezvényekkel, fiatal írókat tömörítő alszervezetekkel.

Tehát alig van párbeszéd a szélesebb társadalom és a szakma közt, de ezen kívül még bőven van probléma….

Furcsa helyzet, hogy egyfelől abszolút aranykori időszak a mostani, ha a kortárs magyar irodalom teljesítményeit nézzük. Jó minőségű szépirodalmi művek születnek nagy mennyiségben, értő kritikákkal és elemzésekkel körbevéve, amiből azonban nagyon kevés jut el a közönséghez. A sorra nyíló gigantikus könyvpaloták tele vannak Müller Péterrel, Csernus Imrével, a különböző női magazinok húszon-harmincéves szerkesztőasszonyainak újonnan megírt lányregényeivel, feng-shuival, és angyaltani szakirodalommal, amiknek mind megvan létjogosultsága a piacon, de nem erről kéne, hogy szóljon a történet. Ha bemegyek Magyarország legnagyobb könyvesboltjába, biztosan tudok húsz olyan könyvet kérni, ami nincs meg nekik, ellenben ha az Írók Boltjában keresgélek, biztosan tudhatom, hogy ami ott nincs, az tényleg nem létezik.

Nyílnak egyre-másra az egyre nagyobb Alexandrák, Librik, és Lírák, közben meg a specializált, kis könyvesboltok tönkremennek, és ezekben a nagy boltokban nincsenek annyian, és nem vesznek annyi könyvet, hogy azt lehessen mondani, hogy muszáj ezeket megnyitni, mert a vásárlók betörik az ajtót, és nem férnek el. Ráadásul itt intézményrendszer szintjén is problémák vannak. Ez egy teljesen abszurd helyzet, arról nem is beszélve, hogy a magyar könyvtámogatások, rendszere is úgy működik, hogy egy kiadó leginkább akkor ad ki szépirodalmi könyvet, ha tud rá támogatást pályázni. Ez a pályázati pénz viszont csak arra elég, hogy a könyvet kinyomtassák, és valamennyire megfizessék azt a stábot, ami egy könyv kiadása mögött áll, ami rengeteg embert jelent, akik értelemszerűen alulfizetettek.

Viszont onnantól kezdve, hogy a kiadó elszámolt a könyvek kiadásával, neki már nem áll gazdasági érdekében, hogy reklámot csináljon az adott könyvnek. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a könyvkiadók és a könyvterjesztők összefonódása, rövid időn belül, akár a komplett magyar könyvkiadást bedöntheti. Egészségtelenül, és rosszul működik a rendszer, mert a három nagy könyvterjesztőnk közül kettő az utóbbi néhány évben bevásárolt magának szépirodalmi kiadókból, így ma Magyarországon alig találunk független kiadót. Ráadásul a magyar könyves szakmát összefogó szervezet, a MKKE (Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete – a szerk.) egy olyan szervezet, amiben egyszerre van jelen a könyvkiadó, és a könyvterjesztő, akik a piacnak olyan szereplői, akiknek elméletileg versenyben kellene állniuk egymással, mert mások az érdekeik. Ez ma Magyarországon egy több sebből vérző dolog. Azonban, ha az ember ezeket mind átlátja, akkor egyfelől azt mondhatja, hogy elképesztően elkeserítő a helyzet, másfelől csodával határos, hogy mindezek ellenére, még mindig ilyen remek irodalmi életünk van.

A Mátyással készült interjú első felét itt olvashatjátok.  Sorozatunk első részét, melyben Kovács Patrikot, a Fiatal Vállalkozók Országos Szövetségének elnökét interjúvoltuk meg, itt lehet elolvasni. Sorozatunk második részét, amiben Kertész Annával, a Humana, emberi jogi magazin szerkesztőjével beszélgettünk, itt, a sorozat harmadik része, a Tóth Ali, stylisttal készült interjút pedig itt.