Laboda Kornél, Németh Ákos kortárs drámaíró Júlia és a hadnagya című tragédiájából készült vizsgarendezését leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor egy kiégett sanzonénekesnő egy füstös bárban elsiratja elmúlt ifjúságát, egykori szerelmeit, a valaha volt szebb napokat, és a könnyein keresztül egyszer csak belenevet a mikrofonba.

Petrik Andrea Rita szerepében zseniális

Az egy szál zongorával kísért dal hiába keserű, a váratlanul felcsendülő kacaj mégis föloldja az élet tragikumát. Ettől persze nem oldódik meg semmi, mert ami véglet tönkrement, azt nem lehet megjavítani, viszont így könnyebb elviselni. Ha már nincs más választásunk, és végleg kétségbe vagyunk esve, nevetünk, máshogy aligha tudunk felülemelkedni ezen a halom borzalmon, amit időnként az élet produkál.

A Júlia és a hadnagya című darab a férfi-nő

kapcsolatot boncolgatja: a szerelemről, vagyis annak haláláról, a szerelmet és a gyűlöletet elválasztó vékony vonalról szól, és arról, hogy milyen gyakran bántjuk azt, aki a legközelebb áll hozzánk, akit a világon a legjobban szeretünk. Németh Ákos tragédiája a férfi, és a női attribútumot a maga mélységében akarja megragadni, a férfi és a nő végső princípiumaira kíváncsi. Az eredmény végtelenül lesújtó, hiszen arra a következtetésre jut, hogy „minden nő kurva”. Németh Ákos darabjában a nő csupán egy oktalan állat, aki arra rendeltetett, hogy a férfit szolgálja, és maradéktalanul alávesse magát neki. A férfiak pedig mind kegyetlen vadállatok, akik a nőt, ezt a szép, és buta állatot a magukévá akarják tenni, szét akarják tépni, föl akarják zabálni.

A darab Júliája az egész női nem nevében

szólal meg, amikor ezt mondja: „Megremegek, ha a szobába lépsz, úgy vágyom utánad, aztán rám nézel, és azt mondom, el­hagylak mégis; aztán meg elszorul a szívem, és sírok miattunk egész éjjel.  Terhes vagyok. Gyereket szülök neked, pedig te gonosz lettél.” És a férfi valóban gonosz, mert Júlia Hadnagya, a férfi így nyilatkozik a nőről: „Meg kellett halnod, megérted végre? (…) Meg kellett, hogy haljál, nem lehetett másképp, cafka, utolsó cafka, csak azt akarom, hogy megérts. Képtelen vagy erre? Hogy érjem utol az értelmes lelket benned, Júlia, kialudt már talán? Hogy kiáltsak? Még nagyobbat? Még ennél is hangosabbat? Júlia! Júlia! Megértettél, vagy bután halsz meg, mint egy ökör? Anima animalis, buta nő, hát dögölj meg, undorodom tőled, meghaltál, mielőtt megértettél volna. Gyűlöllek, gyűlöllek, torzszülött vagy. Kék vér, vörös vér, lüktető patak, bíbor falka, habos vér, ki fogja felmosni ezt a mocskot? Édes Istenem, most mi lesz?”

Tenki Réka Júliája olyan, mint amilyennek lennie kell

A tragédia e kétségbeesett kérdésére válaszol a fiatal rendező, Laboda Kornél, és az ő „őrült” társulata egy karneváli kacajjal. Ez a kacaj, valamivel este 11 után, a Színház- és Filmművészeti Egyetem házi használatra fenntartott Ódry Színpadán hangzik föl. Amikor belépünk az előadóterembe, egy bohóc búgó hangon andalító slágert énekel a szerelemről, amit egy szál zongora kísér. Amint felgördül a függöny, ezt a meghitt lokál-hangulatot megtöri a díszlettelen színpad sterilsége, neonfénnyel megvilágított fehérsége, de a bárhangulat, és a zenés- táncos betétek a darab során többször visszatérnek. A sterilség szinte végig megmarad, díszletekből és kellékekből, a későbbiekben is csak a legszükségesebbek kerülnek a színpadra. A kelléktár minössze egy maximum 10 tételes lista: ágy, asztal, szék, poharak, tányér, plüsskutya, doboz cigi, köpőcsésze.

Egyedül Lisztopád Krisztina jelmezei adnak

némi támpontot ahhoz, hogy a szereplők karakterét és foglalkozását nagyjából be tudjuk határolni. A minimalista dizájn önmagában véve nem baj, nézőként nem zavar, inkább a színészeknek jelent kihívást, hogy jelenlétükkel, színészi játékukkal, önmagukkal betöltsék a színpadot, és az is az ő feadatuk, hogy díszletek híjján megteremtsék a helyszíneket, és a kellő atmoszférát. Rádaásul gyorsan kell kapcsolniuk, mert az előadás nagyon dinamikus, a helyszínek és a jelenetek csak úgy pörögnek egymás után, alig van néhány kitartottabb jelenet a darabban. Azonban nem riadnak meg a feladattól, a lehető legtökéletesebb módon megoldják, sőt, az eszköztelenség csak még jobban felszabadítja őket. Egyszerűen csak úgy árad belőlük a játék, és a színpad szeretete, és annak ellenére, hogy komoly gondokkal küzdő embereket játszanak, és súlyos válságot kell kezelniük, szertelen kis hülyék módjára visonganak, sikítoznak, rohangálnak, ugrálnak, táncolnak, bohóckodnak a színpadon. (Talán nem véletlen, hogy a darab leggyakrabban elhangzó mondata, a „Te kis hülye!” beszólás.).

Laboda Kornél darabja éppen ezért

számos alkalommal emlékezetetett egy karneváli fölfordulásra, egy csupa bizarr képből álló tablóra, vagy egy minden rossz varietére, de, szerencsére nem TÁP-színházi értelemben. A Júlia és a hadnagya egy összművészeti rettenet, ami mindabból van összevarva, ami már alapjában véve borzalmas, például: börleszk, pantomim, tütüs balett, cirkuszi bohóctréfák, bábszínház, zenés-táncios televíziós szórakoztatóműsorok, szappanopera, tehetségkutató show, Richard Claydermann. Azonban ezeknek a szánalmas műfajoknak a korrelációjából kibontakozik valami egészen zseniális, aminek minden percét élvezem. Esztétikai kategóriák mentén haladva, a Júlia és a hadnagya a trashfilmek terminusának mintája, egy igazi trashdarab. És trashnak is milyen zseniális! A trasht a színházban nem Laboda Kornél találta föl, de a fiatal rendező nagy érdeme, hogy ő másokkal ellentétben jól csinálja, és mesterien tud bánni vele.

Orosz Ákos 80 perc alatt lesz szerető férjből brutális gyilkos

A zseniális trash összhatás azonban nem születne meg a színmű tavaly végzett osztályának színvonalas és gátlástalanul ordenáré alakítása nélkül. Tenki Réka Júliája pont olyan, mint amilyennek egy Júliának lennie kell: szép, szőke, ártatlan, egyszerre erős és törékeny, szerelmes, megalázkodik, szolgál, sír, szenved, teherbe esik, elhalálozik. Az ő ellenpontjaként, Petrik Andrea zseniálisan alakítja a rossz kurvát, de nagyon jól áll neki a flegma, a bánatos, és a bölcs kurva szerepe is. Petrik Andrea Rita szerepében úgy hozza az utcalányos kliséket és sztereotípiákat, hogy közben le is számol velük. Csak úgy árad belőle a romlottság, és próbálja titokban tartani, hogy van lelke, de ez a kellő pillanatban kiderül, ahogy a csúnya fiúknak, úgy a cinikus kurváknak is van szíve. Orosz Ákosnak nagyjából 80 perce van arra, hogy szerető férjből, aki a tenyerén hordozza a feleségét, és lehozná neki a csillagokat is az égről, keserű, kiábrándult, és gyilkos indulatokkal teli, dühöngő őrültté váljon, aki brutális kegyetlenséggel gyilkolja meg a feleségét.

Orosz Ákos nagyon ügyes fiú, nagyon

ügyesen tud őrülni. Hihetetlen, hogy mennyire beleadja mindenét: szívvel-lélekkel játszik, ha nem lenne színész, biztos, hogy világbajnok hosszútávfutó lenne belőle, vagy valami hasonló. A többi színész, Dankó István, Ivanics Tamás, Herczeg Tamás, Mohai Tamás is ügyesen lézengett a színpadon, de a színpadot egyértelműen, a dobogó harmadik fokán álló Tenki Réka, előtte eggyel, Petrik Andrea, és végül, a darabot a hátán vivő Orosz Ákos uralja, akinek az utolsó kétségbeesett drámai mondata, a sok őrültködés, ordenáré humor, kacaj, és trash ellenére, ott marad a levegőben. Ezek után nincs mit tenni, tapsolunk, és megyünk, keresünk egy kevésbé bizarr lokált, és örülünk, hogy milyen ritka jó darabot láttunk.