Norah Jones az a lány, akinek a zenéje mindenkinek ismerős lehet. Na, nem azért, mert ő is unalmas tucatslágereket gyárt, hanem mert dalai könnyed aláfestő zeneként szolgálhatnak a hétköznapokhoz. Norah Jones muzsikája nem hangos, egy percig sem idegesítő, lágy és könnyed, bár annak, aki nem lassan hömpölygő képekben képzeli el az életét, egy idő után könnyen unalmassá válhat.

Norah hangja nagyon kellemes, tökéletesen passzolnak hozzá lassú, legtöbbször bánatos dalai. A The Fall című, negyedik albuma sem vidámabb, mint az előző három, sőt, talán még szomorúbb, mert az énekesnő hét éves kapcsolatának végét sírja el dalaiban. Norah Jones-nak azonban nem csak a magánéletében történt radikális változás, hanem szakmai életében is, ugyanis az újabb hangzás érdekében, a The Fall felvételekor a zongora a sarokban maradt, és helyette a gitár került az énekesnő kezébe. Ráadásul zenésztársait is lecserélte: új muzsikusai pedig nem útszéli jött-ment, garázsok mélyéről előkerült kóklerek, hanem komoly szakmai háttérrel rendelkező, profi muzsikusok.

A dobok mögött az REM-ből ismerős

Joey Wanker, és a Bill Witherstől elirigyelt James Gadson ülnek, a szintiboyt, James Poysert Erikah Badutól vette kölcsön, a húrokat pedig Marc Ribot (Tom Waits, Elvis Costello) és Smokey Hormel (Johnny Cash, Joe Strummer) pengetik. Az újabb hangzással azonban nem kell nagy elrugaszkodásra gondolni. Norah Jonesék továbbra sem járnak talpig bőrben, nem szegecselték ki magukat, és egyelőre diva fuxokat sem aggattak magukra. Norah még mindig nem kiabál a mikrofonba, hanem lágyan hajlítgatja a hangját, ahogy tette eddig is. A The Fall dalait így a szolidabb szórakozóhelyeken is csak maximum egy összebújós lassú erejéig fogják pörgetni. A The Fall viszont annál inkább szólni fog füstös kis kávézókban, és a relaxálni vágyók lejátszóiban.

Balra Norah Jones, jobbra Jude Law

Az utóbbi célokra kiválóan alkalmas a lassan lépegető Tell Yer Mama és a Man of the hour, vagy a téli lebegést árasztó, karácsony táján sokszor felcsendült December, továbbá az MR2 Petőfi rádióból ismerős Chasing Pirates című dal. A Chasing Pirates-hez készült a lemez első videóklipje, amiben az énekesnő Manhattan betontengerén kormányozza keresztül kalózárbocos hajóját. Az eredeti verzió szerint Johnny Deppet üldözte volna a klipben, de a szűkös költségvetés miatt Jack Sparrow kapitány megtestesítője csak egy „Johnny forever” tetoválás alakjában jelenik meg Norah vállán.

Ha már a nagyvárosnál tartunk,

a Back to Manhattan című dal egyenlő egy szomorú ablakon való kibámulással, amiből utána az It’s gonna be ráz fel, ami sodor, várakozással tölt el, és nem is okoz csalódást. Ezzel ellentétben a Young Blood klasszul indul, vibrál az elején, de sajnos egyszer sem tör ki úgy, ahogy azt igazán várnánk tőle. Kitörés helyett inkább megkapjuk a refrént még háromszor, ami tetszetős a fülnek, de mégis olyan hatást kelt, mintha kihagytak volna valamiből. A The Fall legtöbb dala szép, lassú, nagyon kis kellemes zene, de nem tartogat nagy meglepetéseket a korábbi albumokhoz képest, azt azonban hozza, amit az énekesnőtől eddig megszoktunk és amiért korábban megszerettünk. Aki azonban a The Fall kapcsán találkozik először Norah Jonesszal, annak garantáltan egy nagyon kellemes élményben lesz része.

7/10