Szalai Zsolt 1979-ben szültett Győrött, azóta itt él, és a Győri kulturális élet egyik meghatározó figurája. Irodalomszervezőként, egyetemi tanárként, kritikusként és költőként tevékenykedik, nem is akármilyen minőségben, és hatásfokkal. A Rómer Fesztivál ideje alatt viselt dolgairól, új kötetéről, a Spanyolnátháról, Győr kulturális életről és az ő univerzumáról kérdeztük.

Szalai Zsolt a Rómerben dedikál

A blogodban öndefinícióként azt írtad magadról, hogy „radical prider”. Ez pontosan mit jelent?

Szervezői aktivitást, jelenlétet, azt, hogy erőteljesen és hatékonyan akarom elősegíteni az irodalom valódi értékeinek megmutatkozását. A Hermaion Irodalmi Társaság, amelynek én vagyok az elnöke, zászlajára tűzte a kortárs irodalom népszerűsítését. Tagjaink is úgy gondolják, hogy minden mellébeszélés, köntörfalazás nélkül ki kell állnunk a kultúra, az irodalom értékei, érdekei mellett.

Szalai Zsolt a Hermaion Irodalmi Társaság és a Fiatal Írok Szövetségének alelnöke és a Győri Ifjúsági Irodalmi Kör egyik szellemi vezetője. A Nyugat-Magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Karán filozófiát, esztétikát, etikát, és kultúratudományt oktat. Nagyon szereti a német romantika művészetét, és többek között, Kalász Márton, Deák László, Kemsei István, Tolnai Ottó, Jász Attila és Villányi László költészetét, Oravecz Imre, és Mario Vargas Llosa prózáit, de az Esterházy-Nádas-Spiró vonal nem igazán jön be neki.

Pontosan hogyan akarjátok népszerűsíteni a kortárs irodalmat?

A Hermaionnal mostanában egyre erőteljesebben gondolkodunk a könyvkiadáson, melynek első állomása a Hús és sakk című antológia volt, amely a legifjabb győri költők, írók műveit tartalmazza. Ha közülük valakik eljutnak arra a szintre, szívesen kiadnánk az ő köteteiket is. Regionális együttműködéseken is gondolkodunk, most például Zalaegerszeggel tárgyalunk, és a Dunaszerdahellyel való együttműködés is a terveink közt szerepel. Úgy gondolom, hogy az irodalmat nem pusztán lokálisan, hanem regionálisan, országosan, sőt, nemzetközi szinten is lehet működtetni. A Fiatal Írók Szövetségének, melynek alelnöke vagyok, fontos, hogy a határon túli magyar költőkkel, például az erdélyiekkel és a vajdaságiakkal is keresse a kapcsolatot.

Említetted a Hús és sakk antológiát, ami az általad vezetett Győri Ifjúsági Irodalmi Kör frissen megjelent antológiája. Honnan jött az ötlet, hogy fölkarolod a győri fiatal költő-írópalántákat?

Ez azért történt, mert minket anno igazán senki nem karolt föl. 2003-ban Sütő Csaba Andrással, Mészáros Urbán Szabó Gáborral, Falvai Mátyással és másokkal létrehoztuk a Hermaion Irodalmi Társaságot, amivel majdnem egy évig kétheti, havi rendszerességgel rendezvényeket, felolvasóesteket, előadásokat szerveztünk a Rómer Házban. Egy idő után ez már nem nagyon működött, kevesen voltunk hozzá. Pont kapóra jött a 2006-ban megalakult Győri Ifjúsági Irodalmi Kör nevű formáció. Amikor elindultak, arra gondoltunk, hogy foglalkozni kellene velük, mert tehetségesek, és nem szabadna hagynunk, hogy elvesszenek. Sajnos az a szomorú tapasztalat, hogy a fiatalok többnyire elmennek Pestre, vagy más városba főiskolára, egyetemre, és nem nagyon jönnek vissza, nem igazán kötődnek a városhoz. Pont azért vállaltuk föl Csabával a fiatalok végzett műhelymunkát, hogy megfogjuk a fiatalokat, és valamiféle szellemi életet, pörgést indítsunk be Győrben, olyat, amiért érdemes hazajönni.

Főként a győri Műhely folyóiratban, az Új Forrásban, és Spanyolnátha című netes irodalmi lapban szokott publikálni, és egy rakat más irodalmi, művészeti és kulturális lapban is, melyeknek lelkes olvasója is egyben. A legutóbbi, tematikus Spanyolnátha győri lapszámát ő szerkesztette, Sütő Csaba Andrással karötve. Első kötete, a Romantika posztulálása 2004-ben, a második, a fura című, sörülökazerkélyen két évre rá, a harmadik, az idetett valaki, 2009 őszén, az Opheusz Kiadó gondozásában jelent meg.

Hogy működik a GYIIK-os műhelymunka? Mit csináltok?

Most már ritkább a műhelymunka, mert a tagok többsége Pestre jár egyetemre. Amíg itt voltak Győrben, hetente leültünk, és hozták az újabb és újabb szövegeket, és azokról beszélgettünk. Döbbenetes volt a változás, nagy élmény volt látni, ahogy a zsengéikből egyre jobb szövegeket írnak. Úgy tűnik, nem hiába karoltuk föl őket, mert egyre többet sikerül publikálniuk országos lapokban, például a Műhelyben, a Napútban, az Új Forrásban, a Pannon Tükörben, és a Spanyolnáthában. Sőt, mára már olyan önállóak lettek, hogy Pesten szerveznek rendezvényeket, és van rájuk érdeklődés.

Létezik biztos recept, hogy egy fiatal költőt hogyan kell elindítani a pályán, vagy mindenkinek egyéni edzésprogramra van szüksége?

Az biztos, hogy rengeteget kell olvasnia, mert szüksége van egy biztos nyelvi kompetenciára, amiből majd tud egyénit alkotni. Az más kérdés, hogy kinek mi passzol az egyéniségéhez, ki mit akar elmondani. Azt csak ő tudja, azt neki egyedül kell megtalálnia. Az én feladatom az, hogy kontrolláljam, javítsam a megszülető szövegeket, és elmondjam, mit kell elhagyni, mert sablonos, elcsépelt, vagy túl általános, de a beszédmód mellett a versforma megválasztása is nagyon fontos.

Ez egy kötet

Fölkarolás nélkül, de elindultál a pályán… hogyan sajátítottad el a költőmesterséget? Milyen indulás volt a tiéd?

Gimnazista korom óta írok, de a gimnáziumi zsengéket leszámítva, az első jó szövegek 2000-2001 körül születtek. 2004-ben jelent meg az első önálló kötetem, A romantika posztulálása, ami valójában nem önálló kötet, mert Sütő Csaba András Spleen című kötetével egybefűzve jelent meg. Az én pályakezdésem a nyugatos költők által megfertőzött pályakezdés volt. Ahogy elnézem a mai fiatalokat, talán náluk ez már nincs meg, ők ezt a hagyományt nagyon könnyen le tudták vetkőzni. De eltelt néhány év, egyre több kortárs irodalmat olvastam, míg végül tényleg költővé váltam. A német romantikus költészet eleinte nagy hatással volt rám, pl.: Hölderlin, Novalis. Tőlük még fordítottam is. Az észak- amerikai lírikusok, mint T.S. Eliot, Ezra Pound, Walt Whitman, még meghatározó szerzők voltak az életemben. A filozófusok közül jelentősek voltak a görögök, a preszókratikus filozófusok, aztán Platón, Szent Ágoston, a klasszikus német filozófia: Kant, Fichte, Schelling, a modernek közül Nietzsche, az egzisztencialisták közül Heidegger. A költészetemnek mindig is volt egy bölcseleti felütése, bölcseleti jellege.

Ez a legújabb, Idetett valaki című kötetedre is jellemző. És az is, hogy a versek beszélője visszamegy a szülőfalujába…

Ez így van, de amit poétikailag lényegesnek tartok, hogy sikerült megtalálnom a helyes arányt az alanyiság és a tárgyiasító beszédmód között. Az alanyi költészet a posztmodern irodalomértelmezésben meglehetősen kikezdetté, érdektelenné, sőt érvénytelenné vált. Ezek a szövegek ugyanakkor lényegében nem Szalai Zsoltról szólnak, hanem az idetettségről, egy lokális térben és időben való létezés megragadhatóságáról. Célom az volt, hogy sajátos mikrovilágot teremtsek, és megragadjam a jelenségek árnyalatait. A kötetben szereplő elemi hangulatokat, gyerekkori élményeket mindenki átélhette valahogyan, így aki olvassa ezt a kötetet, annál is elindulhat az önmeghatározás szándékával működtetett emlékezés. Emellett, sokat küszködtem azzal, hogy hogyan lehet ezt kifejezni, és hát ebből jött, hogy egy kissé oldottabb beszédmódot választottam. Az idetett valakiben nem is magának a falunak a megjelenítése volt a célom, hanem a gyerekkoromat akartam megírni, és az érdekelt, hogy hogyan lehet rekonstruálni valamit, ami már nincs. Számomra az emlékezet problémája volt a fontos, mert a gyerekkoromra tettem egy fátylat, nem foglalkoztam vele, eddig nem is gondoltam, hogy írni kéne róla.

És mi volt az az impulzus, ami miatt mégis elkezdett foglalkoztatni a gyerekkorod?

Az, hogy közeledtem a harmincadik életévemhez, ami nem töltött el aggodalommal, sem rémülettel, de egyfajta átgondolásra késztetett. Így jött a gyermekkor, mint téma, és az is közrejátszott, hogy az előző, 2006-ban megjelent kötetem után kerestem a tárgyat, a témát, amivel foglalkozni lehet. Az kezdett el érdekelni, hogy lehet-e úgy beszélni a gyerekorról, hogy a reflexiót legalább részben kiiktatom, és hagyom az emlékezetet mintegy magától működni.

Felolvasóesten Kemsei Istvánnal

A kötetben feltűnően sok a nyári vers. Ennek mi az oka?

Erről szerintem az emlékeim tehetnek. Győrújbaráton zömmel tavasztól őszig tartózkodtam, és az ottani élményekből számos vers született. A kötet második ciklusa egy nászutas beszámoló, ami egy nyári közép-európai körutazás után készült. És valóban, a kötet majdnem minden verse a tavaszi-nyári élményekhez kötődik. Alapvetően pozitív gondolkodású, derűs, kedélyes embernek gondolom magam, nem szeretem, ha a költészet kizárólag depresszióban, pesszimizmusban szenveleg. A életet a teljességben kell megélni, ehhez pedig az öröm éppúgy hozzátartozik, mint a bánat. Meggyőződésem, hogy jó vers bármilyen hangulatból születhet, nem kizárólag a kiábrándultságból.

Van pár avantgárd darab a kötetben. Ezek az avantgárd képversek milyen indíttatásból születtek?

Az előző két kötetemben is voltak képversek. A költészetnek, mivel nyomtatásban jelenik meg, mindenképpen köze van a vizualitáshoz, és én szeretek játszani a papíron a szöveggel. Ezeknek a képverseknek az a szerepe, hogy megakasszák az olvasást, azt a célt szolgálják, hogy ne legyen minden annyira magától értetődő. Nem szeretek egy formát túl sokszor használni, sokszor versen belül is szeretek váltani, mert nem feltétlenül egy gondolat megy végig, a különböző nézőpontoknak, viszonyulásoknak a szövegben valahol meg kell jelennie. A kötet Weimar című versében például a prózavers hirtelen átmegy időmértékbe úgy, hogy közben beszúrok lábjegyzetben egy versfordítást. Az ilyen játékokat nagyon szeretem, és ezek nyilván nem öncélúak, hanem funkcióval bírnak.

Folytatod a kísérletezést? Tervezed már a következő kötetet?

Nem tudom biztosan kijelenteni, hogy milyen lesz a következő kötet. Azt már megtapasztaltam, hogy melyek azok a formák, amelyek a leghatékonyabbak, amelyek a legjobban passzolnak ahhoz, amit el akarok mondani. Ha olyan mondanivaló akad, ami új formába kényszerül, akkor ki fogom kísérletezni az új formát. Jó lenne valahogy egy lélegzetvételből megírni egy egységes kötetet.

Pár hete zajlott Győrben, a Xantus János múzeumban a Spanyolnátha című online irodalmi folyóirat Győr-számának bemutatója, amit Sütő Csaba Andrással ketten szerkesztettetek. Mesélj egy kicsit erről a Spanyolnátha-lapszámról! Hogyan zajlott ennek az összeállítása?

2009 tavaszán kaptuk a felkérést, hogy állítsunk össze egy tematikus Győr-számot, amiben bemutatjuk a város kulturális életét. Egy fél évünk volt rá, hogy elkészüljünk, és a szükséges anyagot összeszedjük. Nagy segítségünkre volt, hogy nem ez volt az első tematikus város szám a Spanyolnátha történetében. Tehát volt minta előttünk, láttam már, hogy néz ki ez a dolog. A győri irodalmat ismertük, jó kapcsolatot ápolunk mindenkivel, és némi rábeszélésre, idővel mindenkitől kaptunk szövegeket. A képzőművészeti anyagot, a fotókat, a filmeket és a zenét az ismeretségi körből tudtuk összeszedni, úgy, hogy kikértük a hozzáértő személyek véleményét. Egy terebélyesedő kapcsolatháló révén sikerült eljutni néhány emberhez, pl.: Kustán Melindához, akit én eddig nem ismertem. Az Apáczai Kar Vizuális tanszékén oktató művésztanárok nagyon sokat segítettek abban, hogy kiket érdemes megkeresni. Sokkal többeket meg lehetett volna keresni, de annak ellenére, hogy ez egy online folyóirat, voltak terjedelmi határok. A szerkesztéskor próbáltam arra odafigyelni, hogy mindegyik blokkban a fiatalabbtól az idősebb generációkig mindenki képviseltesse magát.

És ezt sikerült is… Az egész lapszámból a kedvenc írásom, a Sütő Csaba Andrással közösen írt városesszétek. Ha jól tudom, nem ez az első négykezesetek.

Vass Tibor, a Spanyolnátha főszerkesztője egyszer megkért bennünket Csabával, hogy írjuk könyvkritikákat. Akkor mi kitaláltuk, hogy, ha már az első könyvünk közös, írhatnánk közösen kritikákat is. Ezeknek a négykezes kritikáknak olyan nagy sikere lett, hogy majdnem copyrightoltuk őket, mint külön műfaj. Olyan létezik, például az Élet és Irodalomban, hogy ketten írnak egy könyvről, de ilyen egymásra oda-vissza reflektáló kritika még nem volt előttünk. Volt olyan, hogy úgy írtuk a kritikát, hogy e-mailen válaszolgattunk egymásnak, mintha egyszerűen csak chatelnénk. A városesszé úgy készült, hogy az általam megírt szöveget Csaba látta el lábjegyzetekkel, amelyekben reflektált az általam feldobott témára.