Naponta két idegennel kerülünk szóváltásba – mondja Zoli, a Köntörfalak egyik főhőse. Ilyenkor azonban általában csak motyogunk valamit az orrunk elé, és blattyogunk tovább életünk megszokott kerékvágásában. Mi volna azonban, ha ezek a mikrománcok, mikrobarátságok, mikrokapcsolatok, amelyek másodpercek alatt szövődnek, nem érnének rögtön véget?

Groteszk randevúnak indult...

Mi volna, ha leszólítanánk egy vadidegent? Ha beavatnánk az életünkbe? Mi volna, ha? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Dyga Zsombor (Aranyváros, Tesó, Kész cirkusz) 2009-es, Filmszemle-győztes filmdrámája, a Köntörfalak. Homérosz Odüsszeiájában van egy rész, amikor a koldusnak öltözött idegent, Odüsszeuszt beengedik saját palotájába, vendégül látják és megfürdetik. A fürdetés közben felfedezik rajta anyajegyét: kiderül, hogy nem is idegen, hanem ő az, az elveszettnek hitt Odüsszeusz. Felfedezni valaki idegenben az ismerőst, a hozzánk tartozót, a rokont: ez a kultúra kezdete, így a szíves vendéglátás, az idegen beinvitálása házunkba nem más, mint maga a kultúraalapító áldás. Mindez megteremti a társadalmi integráció feltételeit, rávezet, hogy mi mindnyájan egy nagy család vagyunk, és több dolog köt össze minket, mint választ szét.

Ezzel ellentétes irányú folyamat, amikor a sajátunkban, az ismerősben fedezzük fel az idegent. Erre jó példák a zombifilmek, melyeknek felismerése, hogy a feleségem/férjem egy zombi, a gyermekem egy zombi, a szüleim zombik, sőt én egy zombi vagyok. Ez a kultúrabomlasztó átok, a kultúra vége, amikor azt mondom, „Temess el kedvesem, mert különben felfallak!” A zombik szerethetik egymást, ez azonban meddő szeretet, hiszen csak ártani tudnak egymásnak. A Köntörfalak azonban nem a kultúra végéről, a társadalom széthullásáról, hanem a kultúra kezdetéről, emberek egymásra találásáról szól. Arról, amikor azok a bizonyos embereket elválasztó mesterséges falak, mint amilyenek például az osztályok és nemek, leomlanak.

Ebből már nem lesz „úgy” semmi, ezt jobb, ha tudod. Nem is értem, miért vagyunk még mégis itt.

- mondja Eszti (Tompos Kátya) Zolinak (Elek Ferenc) a film elején a kávézóban, ahol kényszeredett és kellőképp groteszk találkájukat töltik. Holott miért is kéne, hogy kölcsönös szexuális vonzódás legyen közöttük? Miért kéne tetszeniük egymásnak? Miért ne lehetnének együtt csak úgy? Csupán azért mert több közös dolog is lehet bennük, és mert akár hasznosan is eltölthetnék együtt idejüket.

Miután Eszti tisztázza, hogy „ebből már nem lesz semmi”, engedi, hogy Zoli hazakísérje, majd a férfi összenőtt lábujjainak megmutatásának apropóján lakására is felhívja. Fent, a lakásban a másik elválasztó tényező szemléltetésére kerül sor. Mert míg a kávézóban Eszti feszengett jobban, az impozáns középosztálybeli lakásban Zoli teszi ezt. A film hangsúlyozottan mutatja be, hogy a szereplők eltérő társadalmi kaszthoz tartoznak: Eszti, majd a nem sokkal később megérkező bátyja, Gábor (Rába Roland) tágas és szép lakásban laknak, drogokat fogyasztanak (spangli, vízipipa), hangosan kiállnak magukért és káromkodnak. Ezzel szemben Zoli kicsi lakásban lakik, mint látjuk azt a film legelején, nem fogyaszt drogokat, kevésbé érdekérvényesítő alkat, testileg fogyatékos és inkább csak szánalmasan motyog maga elé, nem káromkodik.

A film gyenge pontja azonban pont a káromkodás

Esztiék részéről, hiszen bár többször is a nyelvi humort szolgálja, illetve a legtöbb esetben illik Eszter és Gábor szájába, egy kicsit mintha túl sok lenne belőle: mintha a színészek már nem tudták volna tovább fokozni a feszültséget másképp, hanem csak köptek egy újabb adag „szart”. Az előbbi különbségeken túl még fontos az is, hogy Esztinek és Gábornak gazdag magánélete van: Esztit csak tegnap dobták, és ő máris új randiba csöppent, Gábornak pedig jelenlegi barátja előtt sok alkalmi kapcsolata volt. Ezzel szemben Zoli soha nem csalta meg feleségét, és csak hosszú évekkel annak tragikus halála után kezdte el – ismerősei unszolására – újra figyelni a nőket.

Esztiék és Zoli két különböző világban élnek,

és ez kommunikációs akadályokat is eredményez: kölcsönösen használnak olyan szavakat, kifejezéseket, amelyek jelentésével a másik fél nincs tisztában. Ennek a két világnak a szabályai is eltérően működnek: Gáborék nem értik, a férfi miért nem tett feljelentést a feleségét elgázoló gyerek ellen. Zoli azonban megérteti velük, hogy az ő környezetében az emberek másképp reagálnak a problémákra: sokkal inkább az önbíráskodás és a sérelmek egymás közötti rendezése a jellemző, mintsem egy felsőbb büntetés-végrehajtó szerv, a rendőrség bevonása, mint ahogy az jellemző Esztiék sterilebb miliőjére. Mindezen különbségek azonban úgy tűnik áthidalhatóak.

A film döntő hányada Esztiék lakásában játszódik, itt bontakozik ki a kamaradráma.

Három összezárt ember interakcióinak és érzelmeinek széles skáláját figyelhetjük meg. A kezdeti bizonytalanságok és köntörfalazások után – Zoli maradjon-e a lakásban felérkezését követően, távozzon-e Gábor megérkezése után – végül beszélgetésbe és szórakozásba csap át az együttlét. Dyga Zsombor azonban már a jókedv a kártyázás alatt bekövetkező csúcspontja előtt elhintette a dráma magjait.

Még a kártyapartit megelőzően ugyanis Zoli elmondja Eszternek, hogy felesége egyszer megcsalta, s hogy erről a párja „titokdobozában” talált névjegykártyáról tud. Kiderül, hogy Zoli valamilyen rejtélyes oknál fogva ismeri és régóta követi Gábort, valamint hogy mindketten vonzónak találják a tesitanárnőket. Zoli a második kártyapartit egy feltételhez köti: ha győz, Gábornak őszintén válaszolnia kell egy kérdésére. Győzelme után hősünk fel is teszi a kérdést: Veled csalt meg a feleségem egyszer?

Gábor nem akar válaszolni a magánéletébe törő, és mellesleg elsőre meglehetősen értelmetlenül feltett kérdésre. Hát honnan tudjam, hogy ki volt a feleséged? Eszti azonban kiáll Zoli mellett: Megígérted, hogy őszintén válaszolsz, most tedd is meg! A feleség képét vonakodva megnéző Gábor felismeri az asszonyt: ő volt az utolsó nő az életében jelenlegi barátja előtt. Zoli megköszöni a választ és távozik. A távozását követő feszült hangulatban a beszívott báty véletlenül leönti az ottmaradt fényképet. Eszter letörli a fotót, s közben rájön: hiszen ő ismerte ezt a nőt, Verát.

Gyorsan fel is kapja hát a kabátját és Zoli után szalad tisztázni a dolgokat,

hogy a prológusban fény derüljön közös múltjuk egy máig meghatározó darabjára. A napra, amelynek estéjén Vera beült egy bárba, ahol Eszti neki panaszkodta el akkori bánatát, és a nő sokat segített neki és bátorította élete jelenlegi menetének kialakításában. Eszti távozását követően pedig a gyermekre vágyó, ám terméketlen férjű Vera lefeküdt Gáborral: Gábor rájött, hogy inkább a férfiaknál kíván próbálkozni a jövőben, Vera pedig megfogant azokkal az ikrekkel, akiket Zoli máig is nevel egyedülálló apaként.

Az a bizonyos Veráról készült fotó, sok-sok évvel az asszony halála után nagy felfedezések megtételét és embereket életének átrendezését eredményezi, mint ahogy Odüsszeusz anyajegye tette azt Homérosz eposzában. A film végén a hősnő bensőségesen és szeretetteljesen megrúgja Gábor lábát és arra kéri, mindenképpen hívja fel később, tartsák a kapcsolatot.

Bár az a valószínűbb verzió, hogy tartani fogják a kapcsolatot,

a film ezt illetően nyitva hagyja befejezését. Mindenesetre az bizonyos, hogy a kezdeti kételyek, bizalmatlanság, a kapcsolat groteszknek nyilvánítása után megszületett egy család. És ennek vajmi kevés köze van a vérségi kötelékekhez. A Köntörfalakat el lehetett volna készíteni vígjátékként is, a hangsúlyt arra helyezve, hogy hogyan nyitnak végül egymás felé nagy nehezen a szereplők, azonban Dyga Zsombor inkább eljátszott azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha hőseinket tényleges „vér szerinti” kapcsolódások kötnék össze és így drámát kerekített ki a történetből. Méghozzá nem is akármilyet, ami nagyban köszönhető persze magának a témának is, hiszen az, hogy idegenek felfedezik egymásban az ismerőst hálás, sokféleképpen feldolgozható téma.

Összegezve azt mondhatom, hogy végre itt van egy magyar film, ami túllép a gagyi kommersz határain, és nem is olyan érthetetlen művészi önkielégítés, amelynek hatására Oda a Közönség. Mi, a közönség pedig hasonló filmek elkészültét várjuk mind Dygától, mind pedig általánosságban véve a magyar filmrendezőktől. Akarjuk látni ugyanezt a szituációt vígjáték formájában is! És akarunk látni még hasonló drámákat is! Tudjuk azonban, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Dyga Zsombor Köntörfalakja egy jó, bíztató jel: hiteles szerepekkel, hihető történettel, fontos és érdekes témával és jól adagolt feszültséggel. Reméljük, hogy a hasonló jellegű filmkészítésnek lesz folytatása.

A második és harmadik bekezdés észrevételeit Király Jenőtől kölcsönöztem. A filmet a győri Rómer Ház Hrabal mozija is játsza.