A Rómerrel kapcsolatos vita felszínre hozott egy sokat vitatott kérdést: nevezetesen, hogy miért költsük a többségi társadalom adóját az undergroundra, amely finoman szólva nem elementáris igénye az emberek többségének. Aki egy szál gitárral, cigivel a szájában akar bohóckodni, az ne tartsa a markát, csinálja a maga kedvére. A második részben erre igyekszünk választ adni.

Az underground egyáltalán nem jelent egyet az amatőrrel

Miért adóforintokból?

Az egyik legjogosabbnak tűnő  felvetés az underground kultúra közpénzből történő támogatása ellen azt a kérdést feszegeti, hogy miért költsük a többségi ízlést képviselő adófizetők keservesen kicsengetett adóforintjait olyan kulturális termékek támogatására, amelyek egy szűk réteg szellemi gazdagodását, szórakozását szolgálják. Miért nem tartja el magát egy, a Rómerhez hasonló intézmény? Miért futnak esetenként félházakkal vagy még kisebb látogatószámmal a Rómer filmjei? Miért nem racionalizálja a Rómer úgy a gazdálkodását, hogy fenntartható legyen a működése? Miért nem von be alternatív forrásokat a finanszírozásába (szponzoráció, mecenatúra, stb.)? Miért nem elfogadható a közcélok fekete-fehér alapon történő rangsorolása?

Az underground közpénzből történő  finanszírozása ellen a legmarkánsabb nézőpontot a hagyományos értelemben vett liberális, „laissez-faire”-gondolkodású emberek képviselik. Az ő szempontjukból a kultúra is terméknek minősül, amelyen belül a szabadpiaci elvek érvényesülése elvileg láthatatlan kézként teremtené meg a jótékony egyensúlyt. Magyarul, ha nincs annyi ember, amennyinek a belépőiből, étel- és italfogyasztásából gazdaságosan működtethető lenne egy kulturális klub, az annak a jele, hogy egész egyszerűen nincsenek elegen azok, akiknek ez tényleg szívügyük, nincs rá statisztikailag releváns igény, vagyis a fenntartása gyakorlatilag felesleges. Ha tényleg nincs annyi alternatív kultúra iránt rajongó győri, hogy szükségképpen kialakítsa és részvételével fenn tudja tartani ezt a kulturális szcénát, akkor annak mesterséges fenntartása pazarlásnak minősíthető.

Felemésztődne mindaz, amit ma magyar kultúrának nevezünk

Ebben sok igazság van. Egyfelől ez a modell nagyjából működik is nagyobb nyugati országokban, másfelől valóban érezhető némi restség még a kultúrára éhes győriek kimozdulási hajlandóságát tekintve is. Másfelől viszont tudnunk kell, hogy a laissez-faire gondolkodás történetileg olyan országokban alakult ki, amelyek méretüknél és nagyszámú lakosságuknál fogva bízvást gondolhatták, hogy a kereslet-kínálat természetes kiegyensúlyozódása nem jár majd értékvesztéssel. Elvégre van akkora belső piacuk, hogy önmagában az a körülmény, hogy a keresletnek megfelelő mértékűre szorul vissza az ornitológiai szakkönyvek kínálata, még nem jelenti azt, hogy ne lenne még így is – a nagy számok törvénye alapján – elegendő szerelmese az élővilágnak, akiknek a vásárlásai gazdaságossá tehetnek egy ilyen kiadói vállalást. És nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy nem csak a kultúra területén, hanem a legkülönbözőbb gazdasági ágazatokban sem valósul meg a vegytiszta szabad verseny, és nem csak nálunk, hanem még ezekben a szerencsésebb történelmű országokban sem.

Állami korrekció mindenütt van,

esetleg annyival jobb helyzetben van pl. Franciaország, Németország vagy az Egyesült Királyság, hogy százalékos arányban kisebb mértékű állami támogatásra van szükség, illetve a civil mecenatúra régebbi hagyományokra tekint vissza. Egy Győr méretű város sajnos nem tud annyi potenciális befogadót biztosítani egy alternatív kulturális kezdeményezésnek, amely megteremthetné a fenntarthatóság gazdasági alapjait. Ugyanúgy, ahogy országos szinten még egy Magvető méretű nagykiadó sem működtethető nyereségesen állami támogatás nélkül, mert egész egyszerűen nincs annyi olvasó ember, hogy pusztán a megvásárolt könyvek ára kitermelné egy szépirodalmi kiadó költségeit. Ha közfeladata ellátása keretében az állam vagy valamely szerve nem siet a kultúra bizonyos ingatag megélhetésű területeinek segítségére, egész egyszerűen megszűnne, felemésztődne mindaz, amit ma magyar kultúrának nevezünk. Régóta tudott dolog, hogy a gagyit, a kommerszet nem kell támogatni, utat tör magának, az értéket mindig izzadságos munkával kell előállítani és megőrizni. Ha a könnyebb utat választjuk, kulturális sokszínűségünk odaveszik, a művészetek elsorvadnak, és az önmagukat a fogyasztásban meghatározó emberek spirituális és erkölcsi iránymutatás nélkül tévelyegnek majd a világban. Állatok lesznek.

Ráadásul Győrött (és országosan is) még gyerekcipőben jár a mecenatúra gondolata. Van ugyan előrelépés e téren, a nagy cégek mégis a mai napig lehetőségeiknél jóval kisebb mértékben vesznek részt a társadalmi felelősségvállalásban. Ezt a tendenciát csak erősíti a gazdasági válság, amely sok cégnek csupán ürügyként szolgál, hogy anélkül csökkenthesse szponzori kiadásait, hogy arculata sérülne. Ha mégis megnyílik a vállalati pénztárca, olyan rendezvények, projektek tarthatnak számot támogatásra, amelyek nagy tömegeket vonzanak. A nagy tömegek pedig nem felolvasóestekre, reggae-koncertekre és skandináv feketekomédiákra mozdulnak.

A közfeladatok körébe tartozik a kultúra és a művészetek támogatása

Vagyis teljességgel megértem, ha minden igyekezete ellenére a Rómer nem tud több szponzorációs forrást bevonni. És tisztában vagyunk vele, hogy először enni kell, aztán mozizni, de hadd ne minősítsem közhelynek a bibliai kitételt, miszerint nem csak kenyérrel él az ember. A szociális és egészségügyi szükségletek mindenkor elsőbbséget kell, hogy élvezzenek a művészetekkel szemben, de észben kell tartanunk, hogy a művészetek nyújtotta élmények mentális, lelki egészségünket szolgálják, ami nélkül emberhez méltatlan életminőségben vegetálnánk csupán, ha fizikailag mégoly egészségesen is.

Mit tegyünk tehát, hogy megőrizzük a győri undergroundot?

Először is le kell szögezzük a fentiek alapján, hogy igenis a közfeladatok körébe tartozik a kultúra és a művészetek támogatása, azok sokszínűségében, a mainstreamtől az undergroundig bezárólag. Az underground egyáltalán nem jelent egyet az amatőrrel, hanem csupán annyit, hogy valami nem tömegigényt szolgál ki. Tehát a támogatásra való jogosultság tekintetében az undergroundot nem érheti hátrányos megkülönböztetés, különös tekintettel arra a méltányolandó körülményre, hogy az undergroundban a kulturális javak létrejöttében az első véres verejtékkel megtett lépéseket önerőből teszik meg a szcéna szereplői.  Olyan kötelezettsége ez államnak, minisztériumnak, önkormányzatnak, minden olyan szervezetnek, amely közpénzek fölött diszponál, amelyet nem lehet elkenni, és nem lehet úgy tenni egy kézlegyintéssel, mintha az underground szereplői hobbijuk támogatására kuncsorognának pénzért. A művészet nem hobbi! Tessék komolyan venni!

Másodszor üdvözölnünk kell a Civilek a Rómerért összefogásának eredményeképp létrejött Rómer Fesztivált. Sok száz ember protestált a Rómer anyagi ellehetetlenülése ellen jelenlétével vagy produkciójával, és biztosan sokat számított az intézmény fenntartásáért folytatott harcban a látogatók anyagi támogatása is. Nem szabad azonban hátradőlnünk. Megállhatunk, meghatódhatunk, de nem elégedhetünk meg magunkkal. A Rómer jövője ettől még ugyanolyan bizonytalan, mint volt. Ezért van egy-két dolog, amelyet meg kell tennie minden győrinek és nem győrinek, aki szívügyének érzi az alternatív kultúra egyetlen itthoni bástyáját.

Nincs lokálpatriótához méltóbb ügy, mint a Rómer megmentése

Horgadjon fel bennünk a civil öntudat és szítsuk fel másban is! Nincs európaibb, nincs magyarabb és nincs lokálpatriótához méltóbb ügy, amely mögé odaállhatnánk jelen pillanatban. Minden rendelkezésre álló kapcsolatunkat és eszközünket latba vetve támogatnunk kell a Rómert, el kell gondolkoznunk, hogy milyen lehetőségeink vannak, amelyekkel forráshoz és nyilvánossághoz juttathatjuk a házat, és hogyan tudhatnánk további híveket szerezni ügyünknek. Az ismeretségi körünkben megbúvó potenciális befogadókat vonjuk be a Rómer életébe, csábítsuk programjaira, tegyük valódi befogadóvá.

Végül pedig vegyünk erőt önnön lustaságunkon,

és tegyünk magunknak egy szívességet azzal, hogy rendszeres jelenlétünkkel, részvételünkkel értelmet adunk a Rómer-ház programjainak. Talán most egyszerűbben tűnik letölteni egy filmet és otthon megnézni, nem kell felöltözni, nem kell fizetni érte, nem kell kimenni a hidegbe. De ha a tunyaságot választjuk az élménykeresés helyett, egy idő után nem is lesz más választásunk, mint a letöltés vagy a DVD, mert könnyen meglehet, hogy elveszítjük a város egyetlen igazi moziját.

Szeretném, ha sokszor tíz évig járnának még gimnazisták, egyetemisták, fiatal és nem fiatal felnőttek a Rómerbe szórakozni, beszélgetni, meghatódni, felháborodni, elgondolkodni, őrjöngeni és relaxálni. A Rómer többet jelent egy programokat szervező és befogadó épületnél: valódi szellemi erőteret összpontosít maga körül. Néhány barátommal együtt egész kamaszkoromat ott töltöttem, iskola után mindenki ott gyűlt össze, ha megbeszéltük, ha nem. Kulturális szocializációmban igen fontos szerepet játszott, és sok romantikus élményem is fűződik a mozi galériájához, ahol zavartalanul lehetett csókolózni a kihalt délutáni vetítések alatt (az iráni drámák voltak a legjobbak erre a célra). Voltak hetek, amikor több időt töltöttem ott, mint otthon.

Egy biztos: nem tölthettem volna jobb helyen.

A cikk első részét, melyben többek közt az underground és mainstream kultúra definiálásáról volt szó, itt lehet elolvasni. Képeinken a londoni metró állomásai láthatók.