A legújabb sci-fi szenzáció, a Moon című film pont olyan szomorú, mint Lajka kutya sorsa, ha nem sokkal szomorúbb. Az ifjú zseni, Duncan Jones, a film rendezője és társforgatókönyv-írója – mellesleg nem akárki, hanem a nagy David Bowie kicsi fia –  egy egyedülálló magányfilmet alkotott, melyben Sam Bell, a Holdon 3 éves szolgálatát töltő asztronauta passióját meséli el.

Mel Gibson feldughatja magának a Passiót

A Moon egy komplex alkotás, mely azon kívül, hogy végtelenül bizarr, misztikus, és mélységesen elkeserítő, ráadásul még gusztustalan is. Az biztos, hogy nem egy könnyed másfél óra, sőt, elérzékenyülés és keserű könnyek nélkül talán lehetetlen végignézni. A Moon tökéletesen kimeríti a felkavaró fogalmát, mind lelki, mind biológiai értelemben. Az eddig elmondottaktól függetlenül, bátran merem ajánlani mindenkinek, mert azt garantálhatom, hogy a Moon egy katartikus és felejthetetlen élmény.

Mégis mitől fog a Moon kötelező tananyaggá

és kultuszfilmmé válni? Egészen biztos, hogy nem a technikai bravúrjaiért és a 3D-csúcstechnikáért fogjuk szeretni,  mert egy borzasztóan alacsony költségvetésű filmről van szó, ami meg is látszik rajta. A filmben a holdbéli táj inkább csak jelzésértékű, csak keretül szolgál a valódi tartalomnak, mely a szkafanderen innen, és nem a szkafanderen túl keresendő. A ma már kissé gagyinak számító technika fölött stílszerűen fénysebességgel át kell siklanunk, és az etikai, és morális problémákra kell koncentrálnunk. Ezek a dilemmák a sci-fi irodalomban tájékozottak számára vészesen ismerősek lehetnek: a sci-fi koronázatlan királyának, Asimovnak a robotnovelláiból, melyekben a szerző ember és robot kapcsolatát boncolgatja.

Sam Bell éveket öregedik naponta

A Moon alkotói nagyon izgalmasan dolgozták föl az ember vs mesterséges intelligencia viszonyt, ugyanis magányos asztronautánk, Sam Bell egyetlen társa 3 éven át az űrhajón egy Gerty nevű, kevésbé humanoid robot, aki tud beszélni, és ezen felül emotikonokkal kommunikál. Gerty egyszerre Sam orvosa, ápolója, házi pszichológusa, asszisztense, komornyikja, pincére, szakácsa, gyóntatója, tanácsadója, barátja, testőre: ő felel azért, hogy Samnek semmi baja ne essen az űrben. Hiába bizonygatja Sam, hogy az embert az különbözteti meg a robottól, hogy képes lázadni a saját sorsa ellen, mert az embert nem programozzák, és szabad akarattal rendelkezik, Gerty a döntő pillanatban, Sam érdekében, képes felülírni a saját programját, és szembemenni azzal, amire tervezték.

A magány, a reménytelen kitaszítottság,

és a külvilágtól való elzártság kapcsán egyből adja magát a Robinson-párhuzam: az űrállomás a lakatlan sziget, Sam maga Robinson Crusoe, Gerty pedig az ő Pénteke. Azonban nem olyan egyszerű az élet, hogy a Moont egy modernizált, tudományos-fantasztikus környezetbe helyezett Robinson-remake-ként elintézhessük, mert egyszercsak beüt a krach, és magányos hősünk egy szerencsétlen baleset folytán találkozik 3 évvel fiatalabb önmagával. A Robinson-epizód hirtelen megszakad, és máris egy Gólyakalifa-típusú történetbe csöppenünk. Vagy említhetnénk Dorian Gray történetét, vagy a filmek világán belül maradva, attól függetlenül, hogy nagyon más világ, Kieslowski Veronika kettős élete című filmjére is erősen hajaz a Moon története.

Ő is tudja: Vader nagyúr elől nem lehet elbújni

Miután a két Sam lejátssza a kis meccsét, mely az identitás körül forog, rájönnek, hogy nem járnak jól, ha a Hegylakó-technikát alkalmazva kijelentik, hogy „csak egy maradhat”. Fölismerik, hogy egymás gyilkolászása helyett jobb, ha békésen elping-pongozgatnak, és megfejtik, hogy mi a túróért vannak ők ketten, és nem egyen. A Moon tehát egy idő után egy izgalmas és misztikus krimiként kezd el viselkedni, és a feszültség a tetőpontjára hág. Szerencsére az alkotók sem minket, sem hősünket (hőseinket?) sem hagyják szarban, és kiderül az igazság. Azonban ez az igazság sajnos nem a megváltófajta, hanem a gyötrelmes és mindennél kíméletlenebb igazság, mely képes az embert elpusztítani.

Kiderül, hogy Sam Bell élete egy hatalmas hazugság,

és minden, amiben eddig hitt, és ami éltette őt, mind illúzió. A Moon egyik legsúlyosabb, és egyben kulcsmondata a következő:

… hazudnak nekünk. Folyamatosan hazudtak nekünk az elejétől fogva.

És ezen a ponton jöhet a következő filmes párhuzam: az egyik korai, hatalmas Jim Carrey-alakítás, a Truman Burbank-show, amire gondolom senki sem emlékszik. A TB-show témája, a Moonhoz hasonlóan szintén az élethazugság, és a két film végkifejlete kísértetiesen hasonlít egymásra.

Bowie kicsi fia bebizonyította: a vér nem válik vízzé

A magányos asztronautát, akarom mondani, asztronautákat alakító Sam Rockwell e film kapcsán, egészen biztosan végre a megfelelő helyre kerül a hollywoodi színészek pantheonjában. Ráadásul, egyszerre két karaktert alakít, egy kőkemény és önfejű, zöldfülű macsót, és az ő ellenpólusaként egy lelkileg és fizikailag hanyatló, bölcs, és naponta éveket öregedő Sam Bellt, aki röpke másfél óra alatt az emberi szenvedés minden egyes stációját végigjárja, és, amikor végre pokoljárása véget érhetne, egy krisztusi gesztussal odaadja az életét másokért, és a menekülés helyett önként választja a halált.

Szóval ezek után Mel Gibson földughatja magának

a passióját, mert ha valami durva, akkor a Moon az, és pont azért, mert nem akar bombasztikus lenni, és nem tol semmit a néző arcába, nem akar több lenni önmagánál. Az ilyet mindig illik megköszönni az alkotóknak. S. R. sokszínű, intelligens alakítása feledteti a zavaró tényezőket, és a hibákat, mint a film elején lévő romantikus, és túlságosan klisés jelenetek, vagy a hatásvadász zene.

Összefoglalva csak annyit, hogy a kis Bowie-fiú nagyon elkapott ebben a filmben valamit. Nem hiába mondják: a vér nem válik vízzé.