A könyvtárakban már elérhető, és lassan a könyvesboltokban is kapható lesz a Apokrif folyóirat költőinek első antológiája. A könyvben kilenc egyetemista (zömében az ELTE BTK magyar szakáról), pályakezdő költő ötven verse olvasható. Egy „kezdő antológia”, ha nagyon gáz, irgalmatlan veszélyforrás pályájukra nézve a benne publikálóknak.

Szerencsére a Beszámított veszteség szerzőinek egyelőre nincsen okuk szégyenkezni, mert  tartalmas, felhasználóbarát és még a szakbarbároknak is elég nyámnyognivalót tartalmazó, bruttó 100 oldalas olvasmányt hoztak össze. Én, személy szerint, bátran ajándékoznám karácsonyra minden irodalomkedvelő kortársamnak.

Az instant vers elfogyott

Nem tudom, hogy Fráter Zoltánnak, a kötet szerkesztőjének mennyit kellett válogatnia a szövegek között, de már első olvasásra is érezhető, hogy nagyon gördülékenyen követik egymást a szerzők versei. Izzadságfolt nem, ellenben sajátos költői potenciál látszik körvonalazódni a szövegekben. A múlt század jelentős, közismert költőinek lenyomata kitapintható a verseken, ami szerintem természetes, sőt a költői pályán így is kell lennie. Kosztolányitól, Babitson, József Attilán át Petri Györgyig, a folyóirat címadó versét író Pilinszky János költői hagyományáig épülnek a versekbe felismerhető, kezdő és záró sorok, beszédmódok, trópusok, formák és alakzatok.

A kötet egyik szerzője, Tarcsay Zoltán azt nyilatkozta az antológia egyik bemutató estjén, hogy ezeket a költői hagyományokat nem lehet, és nem is szabad felülírni, ellenben élni kell velük, eszközként kell használni, be kell építeni őket a szövegekbe, így alkotva sajátos irodalmat. Ez, ahogy Kulcsár Szabó Ernő a könyv előszavában fogalmaz:

Nem reprezentatív >>metszet<< arra nézve, merre és milyen minták szerint alakul a legújabb magyar vers tájékozódása. […] mindössze mozaikszerű képet kínál az ezredforduló utáni költészeti lehetőségeinek némelyikéről.

Jó választás volt a kötet címéül Stolcz Ádám versének címét adni. Ebben a versben ugyanis jól megmutatkozik az, amit az ember költőileg és emberileg megtapasztalhatott az elmúlt húsz évben. A közvetlenség mellé fájdalom, a tisztulási vágy mellé rothadás, a barátság mellé idegenség, a város evidens közelsége mellé a lakóterek távolsága kerül. A felkiáltó mondatok, mint üres parancsok, dühödt kiáltások ugranak ki a versszakokból és létesítenek kontaktust a következővel. Az élet kérdéseit üres reklámszövegek magyarázzák, az otthon fénye vallatólámpaként rúgja arcba a betanítottnak vélt valóságot.

Mi (…) van?

A nagybetűs költészet folyamatában szinte mindig megkérdőjeleződik a valóság addig ismert formája, és az önazonosság.  Ebben az antológiában is olvashatunk pár kísérletet erre. Egy ilyen kortárs énszemlélet jelenik meg Palágyi László reflex című versében, melyben csak a mutatóujja véletlenszerű idegrángását értelmezi. Ezzel elindít egy olyan gondolatkört, ami mintegy mindig önmagára (a lírai alanyra) és a ma emberének performativitására mutat vissza. A gesztus tudatos cselekedet.

Egészben (semmi) sem egész

Az idegrángás pedig az orvostudományokban való jártasság nélkül is beláthatóan nem tudatos mozgás, vagyis a tudatos szemlélő, aki ez esetben az ezt a mozgást végző én csak úgy értelmezheti gesztusként saját mozgását, ha jelként, üzenetként fogja fel testének véletlenszerűségét, vagyis testként csak annak természetes működésében lehetünk önmagunk számára jelen, minden más, amit a tudatunk vele alakít mások számára válik  színpaddá:  gesztusok értelmezési perifériájává. Nyerges Gábor Ádám (akinek új verseiről a felonline.hu-n olvasható elemzés) nagy versének, a Karthágónak végén is egy sajátos, ehhez hasonló önértelmezés mutatkozik meg.

A vers egy olyan metamorfózistörténet, ahol az önagával mint gúnyrajzzal azonosítható gyerekből egy olyan üres, szürke, pózokból és elvárásokból álló egzisztenciává alakul („mit Karthágó felett a méteres hamuréteg”) a lírai alany, aki már úgy érezi, hogy nem is borotválkozhat (kvázi nem csonkíthatja magát), mert a szakáll ami az arcára nő már más valakié.

A kohéziós erő, az igényes nyelvi megformáltság, és a központozás sok versből hiányzik. Ám ez nem baj, mert a jó olvasó minden művi hiányt jelként értelmez. Ilyen “művi hiányosságok” egész sora található Kántás Balázs írásaiban. Az ő verseiben, bár a mondatok határai jelölve vannak, a versszaknyi mondatok között azonban nagyon halvány, vagy láthatatlan a logikai, vagy az asszociációs kapocs.

Ezzel a versalkotási metódussal reflektál a posztmodern költészetre, mert az űrt a fragmentumok, szilánkok, vagy egyszerű impressziók között, nekünk, olvasóknak kell megtöltenünk tartalommal.

Felrágja a csontra

Szerelem és szakítás, öregség és halál általában minden korban aktuális téma, feldolgozandó élmény. Nincs ez másképp a ma huszonéves költőjénél, Fehér Renátónál sem, aki mint, egy visszafelé játszott filmben, új húst helyez ezekre a „lerágott csontokra”. Mindezt úgy éri el, hogy a régi, jól bevált formulákat modern szövegtérbe helyezi.

tudomány(mint)szöveg(mint)tudomány

Smid Róbert sorai túlnyúlnak a lapokon, igaz, kérte is a tördelőszerkesztőt, hogy ez ne így legyen. De megszívta, mert egy-egy sort kettőben olvashatunk a kötetben. Versei hemzsegnek a filozófiai utalásoktól és társadalomtudományi terminus technicusoktól, de megértésükhöz, szerencsére, nem feltétlenül szükséges nagy műveltség, és az adott témában való jártasság. A tudományos szöveg efféle felhasználásától a versei már- már egy manierista műveknek hatnak. Elég különösek.

Szóval ötven vers vár figyelő, értelmező olvasókra Evellei Kata, Fehér Renátó, Kántás Balázs, Nyerges Gábor Ádám, Palágyi László, Smid Róbert, Stolcz Ádám, Tarcsay Zoltán és Török Sándor Mátyás tollából. Ára: 1290 forint. Kiadta a Napkút kiadó.