Kultúrfitnesz. Kicsit zavaró, hogy a Quimbyt is elkapta a kapitalizmus. Ugye kidobtak egy maxit öt jó dallal tavasszal, végigkoncertezték a nyarat meg az őszt, most meg kiadtak egy lemezt, amin nyolc dal van, ebből három új, öt pedig önmaguk feldolgozása, valamint DVD-anyagként koncertfelvételek, ánplágd, meg ilyesmi. Nem egy nagy durranás, sőt.

Kiss Tibi a nagyobb hatás kedvéért megafonba ordibál

Gondolom, nagyobb üzlet volt szétszedni az új anyagot és kétszer eladni. Ezért fekete pont jár, mert sokkal jobb lett volna ezt a nyolc új dalt egyben hallani, a self-coverek nélkül vagy azzal együtt, egyszer fizetve. Lépjünk túl a fölösleges rinyáláson, nekik is meg kell élni ugye valamiből.

A három új dal elsőre elég súlytalan,

a Cuba Lunatica refrénje olyan mintha felturbózott Fiestát hallgatnánk, a Haverom a J.J. Cale-t koncerten már hallottuk, tényleg olyan mintha J.J. Cale lenne, az Én és a bank pedig egész vicces, olyan érzés fogott el közben, mintha a régi Headphone Balaton és faház c. dalát hallgatnám: nem túl nívós és értelmetlen lemezre felvenni. Zeneileg megvan a szokásos színvonal, de semmi több.

A feldolgozásokért, azt leszámítva, hogy marha idegesítő ilyet csinálni, piros pont jár, az eddig lemezen töketlen, koncerten tökös dalokból lemezen is tökös dalokat faragtak. Külön piros pont a Magam adomért, ami az imént említett kettősség iskolapéldája.

Összességében tehát ötből kettő, de töredelmesen bevallom, nem olvasgattam utána interjúkban, hogy próbálják magyarázni a bizonyítványt, lehet annak tükrében három is lenne. Hallgassátok meg azért valahogy.

5/2. Quimby: Lármagyűjtögető