Durrogtassunk el pár közhelypatront. A magyar foci siralmas. Gyenge a bajnokság, gyenge a válogatott, gyenge minden. A magyar foci egyszer régen nem hogy nem volt siralmas, hanem egyenesen az élvonal élvonala volt. Mondjuk úgy, hogy a képesség történetileg bizonyítva megvan, és már-már menetrendszerűen érezzük: ahogy ebben az országban minden, ez is el van tolva valahol, de már annyira mélyen, hogy a szakértők sem tudnak vele mit kezdeni.

"Ti vagytok a fény az alagút végén"

Ennek az az eredménye, hogy ha leül az ember megnézni egy magyar meccset (válogatottra gondolok, szerintem a magyar bajnokságot nézni aberráció), akkor végig megvan az a szívszorító érzése, hogy ez reménytelen. Még ha jól megy, akkor is. Nem sikerül azt az érzést kelteni, hogy uralják a meccset. Azerbajdzsán meg Málta ellen lehet, hogy sikerül valami ilyen benyomást tenni, de erről érthető okokból most nem ejtek több szót.

Térjünk át a lényegre

Miért jó, hogy van ez az U-akárhányas válogatott, aki bronzérmes lesz világversenyen, meg most is megveri az olaszokat? Mert persze lehet jönni azzal, hogy ez lófasz, mama azért nem egy olyan nagy dobás, és hogy ezek a srácok el fognak tűnni a nagy magyarfutballistatehetségdarálógépben (amit biztos a zsidók, a gonosz nyugati tudósok, futballmenedzserek és csirketenyésztők készítettek).

"Lehetett szurkolni meg szorítani, és ezek olyan dolgok, amit évek óta én személy szerint az olasz válogatottért tettem a világversenyeken"

Mert valószínűleg sokan eltűnnek, valószínűleg ezek az U-meccsek nem csak under-twentyk, de kicsit under-valódiprofesszionalizömök is, de. Volt szerencsém ott ülni péntek este a lelátón, és életemben először nem nyomta a mellkasomat az a bűntudattal teli lélekölő reménytelenség, hogy úgyis kiszopunk. Azt láttam, hogy a Németh-Koman páros teljesít, hogy van kapusunk, aki kétméteres négerekről egy-egy elleni helyzetben úgy varázsolja le a labdát, hogy a megtermett olasz is csak gondolkodva vonja össze a szemöldökét, hogy mi is történt. Jó volt, jól éreztem magam. Lehetett szurkolni meg szorítani, és ezek olyan dolgok, amit évek óta én személy szerint az olasz válogatottért tettem a világversenyeken.

Nagyon hiányzott ez.

(Bónuszként: előre rettegtem, hogy fogok kijutni az ETO-stadion parkolójából, mert egyrészt tömve volt, másrészt a kifelé vezető út sem kecsegtetett sok reménnyel. De meglepő módon meg volt szervezve: rendőrök irányították a forgalmat, akik beszóltak a központba, hogy állítsák hosszabbra azt a lámpát, ami megfogja az autókat. Még a keresztforgalmat is megfogta egy másik rendőr. Eszméletlen.)

És hogy maga a meccs milyen volt, azt itt lehet elolvasni.