“Ha valaki azt mondja nekem, epehólyaggyulladása van, és kínjában a falat kaparja, akkor én azt mondom: kit érdekel? Nincs rákod, és ez a lényeg” – a Sine Morbo orvosi kulturális folyóirat Dr. Szántó István onkológussal készült interjújából szemezgetünk.

Poki doktor, azaz dr. Szántó István a budapesti István Kórház onkológus főorvosa (képünk illusztráció)

Mint tudja, az én rendes foglalkozásom, hogy onkológus vagyok. A napok egyre hosszabbak. És azt gondoltam, ha ez az este is rossz lesz, mint ahogy a nap katasztrofális volt, akkor elmesélek magának minden borzalmas dolgot, ami velem történik, és úgy fog tőlünk elmenni, hogy megríkatom. Irtózatos dolog húsz évig onkológusnak lenni. Valami borzasztó teher. Az, hogy én ilyen mosolygós vagyok és látszólag normális életet élek, most már egy álca. Ma voltam a kislányom egyik osztálytársánál a Tűzoltó utcában. Leukémiája van… Mindennap, mindig és mindig ugyanazok a beszélgetések. Megmondani, hogy reménytelen, hogy vége, megmondani, hogy… ez irtózatos nehéz. Úgyhogy negyvenéves koromban arra gondoltam, ha nem kezdek el valamit, ami más… mert az, hogy én viszonylag jól ismerem és sokat hallgattam a zenét, csak passzív érdeklődés. Ezért kezdtem el klarinétozni, mert amíg gyakorolok, addig képtelen vagyok másra gondolni. Addig a hangszerrel küzdök. Azt hiszem, ez leginkább erre jó, kikapcsol, eltereli a gondolataimat.

Természetesen mivel tudtam, milyen területen dolgozik, elgondolkodtam azon, hogy mivel vértezheti fel önmagát, hogyan őrizheti meg a szükséges objektivitást?

Ha most nem interjút készítene velem, hanem csak úgy beszélgetnénk, akkor azt mondanám, kezdjünk el inni valamit, és én órákon keresztül mesélnék, mert erre nem lehet röviden és értelmesen válaszolni. A következőről van szó: az ember mindig önmagát és a szeretteit félti. Rengeteg szörnyűséget lát, és ez teljesen megváltoztatja a gondolkodását. Ha valaki azt mondja nekem, epehólyaggyulladása van, és kínjában a falat kaparja, akkor én azt mondom: kit érdekel? Nincs rákod, és ez a lényeg. Az embert orvosként is már csak a drámák érdeklik.

A mindennapi betegségek fölött elsiklik. És ha ezen a területen nem rendelkezik kellő empátiával, az borzasztó. Ezt nem lehet rutinból, csípőből csinálni. Azok a betegeim, akik más orvostól elpártolva jöttek hozzám, mind arról beszéltek, hogy a másik nem hallgatta végig, hogy nem törődött vele igazán. De ezt nem is lehet megjátszani.

Ha itt az ember odafigyel valakire és megszereti, akkor abba tényleg belepusztulhat. Hogy én igazán odafigyeljek a betegre és válaszolni tudjak a kérdéseire, ahhoz fel kell vennem az ő gondolatait, érzéseit, a családját, az egész életritmusát, és ettől a pillanattól kezdve ez egyszerűen életveszélyes.

Ezt elképzelni is nehéz, mert nem egy, nem két emberről van szó…

- Hanem sokról. Egyik jön a másik után. Én egy olyan osztályon dolgozom, ahová a nagyon súlyos betegek kerülnek. Ha a beteg nem gyógyul meg, akkor ez nem olyan, mint egy infarktus, amikor valaki udvariasan lefordul a székről és meghal, és az emberek azt mondják, szegény pára halálra dolgozta magát. Nem. Ez egy megalázó, lelkileg is, fizikailag is szörnyű betegség, ami hosszú ideig tart. És képzelje el, amikor a beteg arról kérdez, hogy meg fog-e halni. Mert ugyan a családja folyton azt mondja neki, hogy meg fog gyógyulni, nincs semmi komoly baj, de érzi, hogy meg fog halni, és valakivel muszáj erről beszélnie, mert valakitől választ vár. Ilyenkor egy normális orvos ott az ágy végében, arra gondolva, mi minden vár még rá ma, azt válaszolja: Á, dehogy Szabó néni, dehogyis igaz. Ez az egyszerűbb megoldás. Megpróbálni valóban arról beszélgetni viszont…irtózatos. Mindig azt szoktam mondani, hogy az én betegeim is meghalnak, csak mi kézen fogva, mosolyogva megyünk el a sírig. Az én dolgom, kötelességem az, hogy ameddig él, az utolsó pillanatáig mindent megtegyek azért, hogy lelkileg, fizikailag, amennyire csak lehet, kényelemben tartsam. Hogy megpróbáljak számára minden élvezetet kicsikarni az élettől, amit csak lehet. Ennél fontosabb nincs.

Hogyan tud a beteg a halál közelségének érzetével nap mint nap megbirkózni?

- A lényeg: mindegy, hogy miben, csak higgyen. Az a beteg, akinek nincs hite, az más betegségből sem tud meggyógyulni. Én ezerszer megéltem már olyat, amikor egy súlyos beteg kitűzött maga elé egy célt, mondjuk az unokájának a megszületését. És megérte, mert meg akarta érni. Vagy: meg kell érnie még a lánya esküvőjét. És megérte. Aztán meghalt. Az emberek hihetetlen dolgokra képesek. Rengetegszer mondták már nekem: doktor úr, csak még egy napot szeretnék élni. Még egy napot. És ha mindig csak egy nappal lennénk képesek többet élni, akkor örökké élnénk. De hát ez nincs így, mert egyszer csak elfogy az erőnk.

A Sine Morbo zárt körben terjesztett kulturális, irodalmi magazin, amely orvosoknak készül, immár tizennegyedik éve, kiváló írók, kritikusok közreműködésével.