Sorozat. 1987 februárjában tűntek fel először a tévében a gazdagréti Lantos utca lakói, vagyis a Szomszédok. Több, mint 12 évig bírták együtt, ‘99 szilveszterén költöztek el a képernyőről. A Magyar Televízió azóta harmadszor ismétli a sorozatot – erre bizony mi is felkaptuk a fejünket, hogy guvadt szemekkel figyeljük Taki bácsiék kalandjainak váratlan tekeredéseit.

Hová tűnt a képről a gazdagréti Rambó?

A történet indulásakor három, teljesen átlagos család költözött egy éppen elkészült lakótelepi panelba. Nagy öröm támadt, mikor meglátták a készre szerelt házgyári konyhabútorokat, a beépített szekrényeket, ráadásul az erkélyekről pazar kilátás tárult eléjük a gombamód terjeszkedő Gazdagrétre. Talán csak Lenke néni boldogtalan ekkor, hogy nem hozhatott megával egy virágtartót, egy mosóteknőt meg egy „egészséges deszkát”- ahogy fogalmaz. Ebben a viszonylag zárt térben tengetik tehát napjaikat főhőseink nyíltan, egymással szoros viszonyban, mintát kínálva az együttélésre a fertőző elidegenedéssel szemben. Az állandó közeg léte egyébként a szappanoprák sajátja: nem csak Vágásiék ítéltettek erre a sorsa, gondoljunk csak a Dallasra, a brazil bájprodukciókra vagy a – szintén mostanság ismételt – Família Kft-re.

A teleregényben az állandó és fel-fel tűnő karakterek

szinte az egész magyar társadalmat reprezentálják, ezért minden néző megtalálhatja azt a szereplőt, akivel együtt tud lélegezni, ha már, nagy drámázás híján, halni nem is kell velük. Megjelenik az epizódokban a kispénzű pedagógus, kinek a férje gyerekotthonban cseperedett. A jó vágású, eszes nyomdász, aki már a ‘90-es évek hajnalán „mikroszoft vindóz”-ra, áhítozik, majd az internetbe is beszáll, sokszor pedig pár fröccs után a munkásosztály szószólójává válik. Itt furikázik tűzpiros Zsigulijával a nyugdíjas taxisofőr Taki bá, aki úgy magarázza a benzináremelést, hogy a MOL PR-teamje is csak sunnyogna dalia alakja mögött. Nem hiányozhat a derék sármos mentőorvos, és a világ múlásán mélázó tyúkanyó lelkületű keramikus sem, aki még a műalkotás és a gagyi viszonyán is gyakran dilemmázik nekünk ködös, esztétikai magaságokba tévedve.

Julcsiban a kamaszkori problémák kumulálódnak; két fiúba szerelmes egyszerre, bukásra áll biológiából és persze a súlyával se elégedett, tán joggal is. Sümeghy a házi opreaénekes, aki már letette a lantot, néha még rá-rá gyújt egy-egy nótára, ha éppen nem a közös költség emelése miatt dörgedezik. Gábor Gábor tipikus kapitalista hazárdírozó: a fodrászalonja mellett is állandóan kombinál, befektetéseken gondolkodik, kergeti a profitot, de az ÁFA lényege neki se mindig világos. Ezen kívül felbukkan a sorozatban egy-egy flúgos műkereskedő, reumás zöldséges, kemény motorosból átvedlett presszós és persze – többek – között egy erdélyi magyar is, csak úgy, pesties hanglejtéssel.

A sorozat világképe nem kívánja feledtetni

a nézővel az instantgulyásízű szocializmus végnapjainak bizonytalanságát, a torzónak tűnő rendszerváltást, és a parlagon meghonosodott kapitalizmus kuszaságait sem. Nem fordul elő benne pálmafás, de még balatoni, vagy bakonyaljai idill sem. A családok közti konfliktusoknak nyoma sincs, cinkos kacsintásokat, fülledt ágyjeleneteket, lángoló love storykat is hiába keresesünk, legfeljebb csak János költözik el néha az erdészházba, aztán persze vissza. Szóval a sorozat hősei együtt vesződnek a tévé előtt, talán szintén tömbházakban üldögélőkkel; próbálják elfogadni, hogy bizony megdrágítják a felest, a krumplit, a kenyeret és egyre nehezebb, bíbelődnek az adópapírókkal, vagy éppen apró családi gondokat simogatnak el szolidan szódavíz és almáspite mellett.

A sorozat kioktató stílusa pár perc után is szembeötlő. A panelrengeteg lakói nagy hozzáértéssel ártják bele magukat a közéletbe, fordítanak le bonyolult helyzeteket, kínálnak sémákat az árral vergődő kispolgároknak. Magyarázzák, hogy mit érdemes tudni a privatizációl, hogy kell értelmezni a Nemzeti Alaptantervet, vagy nagy pátosszal szónokolnak a hazafiságról – persze csak az olvasószoba rejtekében egy-egy ünnep kapcsán. Nem véletlen, hogy az MTA Szociológiai Intézetének kutatása szerint a nézők 68%-a úgy vélekedett, hogy a sorozat politikai tartalmakat is hordoz.

Nem túlzás: mára a Szomszédokat az idő

menő retró sorozattá tette. Bukéját pont az adja meg, hogy mi, a nagy túlélők, egy ropi mellett, Magenheim doktorékon keresztül, ugyanakkor már őket meghaladva is, vagyis többet látva, visszatekinthetünk a ‘90-es évekre. Sőt, az a tudat is bennünk motoszkálhat, hogy mi már többet tudunk, mint a sorozat nagy realisztikus okoskodói. Fulladásos kacajjal reflektálhatunk a dikatatikus, kioktató, már-már a bántón is túli, közhelyes stílusra: azon, hogy milyen direkt formában lökték az ideológiát a sokszor átlátszó apátiába is eső figurák. Már csak ezen okokból meg némi nosztalgiázás miatt is érdemes ránézni a Szomszédokra 10 óra tájban, amikor is dupla részeket vetítenek az M1-en. Az élmény fokozására a tejeskávét ajánljuk!

A cikk Szretykó György A szappanoperák világképe című tanulmányának felhasználásával készült.